És szusszanni. Egy nagyot szusszanni. Kiszuszogni a tüdőnkben felgyűlt nehéz levegőt a nagy pillanat előtt. Felkészülni és kimondani: elfáradtam és pihennem kell.
Sokan vagyunk úgy, akik csak akkor tudunk magunkra figyelni, amikor rá vagyunk kényszerítve. Lábunk, kezünk kell törjük ahhoz, hogy nyomjunk egy szünetet a lejátszón.
A bosszantó testi tünetek, amik csúnyán megnehezítik a hétköznapi életünket, a szakorvos összeráncolt szemöldöke és még a kezünkbe nyomott, tényként kezelt lelet is kevés: mi nem mozdulunk. Semerre sem. Sem előre, sem hátra. Csak azon dolgozunk, hogy a jelenlegi állóvízben tapicskolhassunk. Gondosan ügyelünk minden mozdulatunkra, nehogy még véletlenül óvatlan hullámokat gerjesszünk, és valami történjen. Igyekszünk fenntartani a látszatot: nincs és nem is volt semmi probléma, jól vagyunk.
Mi kell ahhoz, hogy a sorsunkat a kezünkbe véve utánajárjunk a tüneteinknek, vagy legalább lereagáljuk őket? Minek kell történnie ahhoz, hogy a legyintés helyett tegyünk is valamit?
Sajnos sokunknál az a válasz, hogy
– majd pihenek, ha már meghaltam,
– amíg tudok, dolgozom,
– nem állok meg, amíg visz a lábam.
Vannak bizonyos kötelességeink, ez világos. De a testünkkel szemben is éppoly kötelességtudónak kellene lennünk, mint a munkánkkal, illetve a család körüli teendőinkkel. A testünk épsége nélkül ugyanis semmire nem leszünk képesek, sőt, rosszabb esetben még ápolásra is szorulhatunk. Akkor pedig már hiába volt bennünk végig a segítő szándék, mert épp az ellenkezőjét érjük el annak, amit szerettünk volna.
Törődjünk végre egy kicsit magunkkal! Gondolkodjunk el, milyen kivizsgálásra, ellátásra volna szükségünk és tegyünk is érte – most!
