A cikk megjelent a Klikk Out 2019/07. számában.
Két éve, mikor összeházasodtunk a kedvesemmel, az egyik legtöményebb, de mégis legtartalmasabb jókívánság, amit kaptunk, az volt, hogy vigyázzunk egymásra. Banálisnak tűnik, kicsit mélyebbre menve mégis jobban üt, mint az, hogy legyetek boldogok. A boldogságnak ugyanis minimális feltétele, hogy vigyázunk egymásra. Magától értetődő, néha mégis fontos kidomborítani.
Annak, aki a házasság után vagy anélkül gyereket vállal, könnyen ez lehet az egészségének egy következő, párjával való kapcsolatának pedig az első koporsószöge. Önmagában a férj-feleség viszony a gyakorlatban nem sokat tesz hozzá a házasság előttihez – kivéve ha mondjuk a pár ténylegesen csak a házasság után él együtt, a szülőktől külön, egy pici viszont akaratlanul is metélheti a köteléket. Vele ugyanis bejön egy harmadik fél (eleinte jórészt az első helyre), akivel osztozunk az időnkön, a szeretetünkön, fizikailag-szellemileg megfeszülünk, és ez már könnyen elültethet a pár viszonyába olyan tüskéket, amelyek aztán ott fognak bökni és begyulladni. Ha nem vigyázunk egymásra!
Nem egy amolyan összekacsintós poénforrás az a megállapítás, hogy a nők szülés előtt és után „meg vannak borulva” a hormonoktól. Hanem az egy rohadt tény, hogy ha benned fejlődik egy idegen test, bármennyire is szakrális és gyönyörű, hogy te adsz neki életet és táplálod, ez csak a szebben hangzó verzió, rosszabbul pedig úgy hangzik, hogy elveszi belőled a magáét, felzabál testileg-lelkileg.
Szemléltetni nem tudom, de úgy képzelem el, mintha a pusztító hőségben kézen állva kellene közlekedned. Még az utat is problémás több méterre előre látnod, nemhogy cipelned saját magadat.
Egy leendő apuka itt még tulajdonképpen vajmi keveset tehet, a pici megszületése után viszont annál többet. A minap olvastam, hogy Svédországban megmérték, hogy ha az apák is otthon maradhatnak a gyerekkel, azzal javul az anyák egészsége. Itt nem fogok százalékokat emlegetni, de online majd belinkelem. A gyerek születése utáni évben 30 szabadnapot kaptak az apák, amit saját belátásuk szerint „költhettek el”, egyben vagy harminc részletben.
Akik pedig úgy döntenek, hogy nem a szüleikkel fognak együtt élni, azoknak erre nagy szükségük is van, sőt! Szakavatott módon ugyan nem tudom ezt kielemezni, de a sok öröm mellett azzal a rengeteg frusztrációval megbirkózni, amit egy baba érkezése jelent, rohadt nehéz. Ráadásul kikezdheti a pár között feltételezhetően meglévő egyensúlyt, ha ezt külön-külön teszik.
Svédország példája mutatja, mekkora a jelentősége lehet az állam szerepének úgy, hogy közben alig avatkozik be. Elég akár egyetlen apró intézkedés, hogy egyfajta Dominó-effektusként hasson, és döntsön le meglévő problémaforrásokat, vagy Pillangó-hatásként éreztesse befolyását olyan területen is, ahol nem is várnánk. Szorongáscsökkentőktől és kedélyjavítóktól mentheti meg társadalmának jelentős hányadát, egyszersmind házastársi és párkapcsolatok tízezreit mentheti meg attól a vágánytól, amely a szakításhoz vezet.
Ezt persze észre is kell venni, és szükséges a társadalmon belül olyan egységeknek is az érettsége, mint a munkáltató vagy épp az apa. Az államnak ugyanis nem az a feladata, hogy felülről agyonszabályozza az ember életét, hanem hogy megteremtse azokat az alapvetéseket, amelyekre építkezhetünk. Ez az építkezés viszont már a mi feladatunk, és sajnos vagy sem, de még akkor is, ha az állam e téren csak a tökeit vakargatja.
