Fotók: Horen
Vártátok, mi? A nagy kakisztorit, a bűzszimfóniát, a megversenyeztethető történetet, amit el lehet pattintani, mikor egymásra kell licitálni! Na, ide figyeljetek!
Az a nagy büdös helyzet, hogy bizarr egy fajzatok vagyunk, mert most már le merném fogadni, hogy ilyenje minden friss szülőnek van a kicsi első évéből, és azzal lépten-nyomon el is dicsekszik! Azelőtt persze úgy gondoltam, hogy ezek a sztorik valójában csak igaz történeteken alapszanak, miközben a valóság egy egészséges adag ízfokozóval van megkínálva. Az a mocskos altesti humor, az visz a sírba!
Szokták mondani, minden ember végül úgyis maga alá néz. Van, aki sebészi precizitással vizsgálódik, más pedig szégyellősen elkapja a tekintetét, miután találkozik a produktummal.
Azt is szokták mondani, hogy mindenki fingik és kakil. Vannak, ugye, ideáljaink, akikről ezt nem feltételezzük – nekem például Audrey Hepburn, na, ő biztos nem csinál ilyesmit – viszont egy kisbaba nem tartozik közéjük.
Azzal kapcsolatban jó előre biztosak lehetünk, hogy mint ahogy a galaktikus sírását is nekünk kell mosollyá visszatranszformálnunk, úgy teste emisszióival is nekünk kell majd elbánnunk.
Abban a tévhitben éltem, hogy ezzel a kezdetektől meg kell birkóznunk, de az elején ez még csak olyan, mintha szétnyomnál a pelenkában egy csicseriborsót. Viszont úgy képzeld el, hogy egy hét alatt el is megy egy doboz Bonduelle!
Aztán jön a következő szint, mikor már egy merőkanálnyi, picit sűrűbb struktúrájú vadassal lep meg bennünket a pici, és azt a pelus vagy felfogja, vagy a falanxnak annyi, és a spártainak egyébként sem igazán mondható ellenállását a széleknél legyőzi a folyékony hadviselés.
Eleinte nem is értettem azokat a kérdéseket, amik arra vonatkoztak, hány pisis és kakis pelusunk van. Hisz mindegyik az – pisis is, kakis is. Mit tudom én, mondjuk, napi nyolc. Rokink igazán hivatásszerűen áll ehhez a témához. Ő aztán nem fogja hagyni, hogy találgassunk.
Mint említettem, én úgy gondoltam, már az elejétől létezik kaki-ügy, viszont ahogy sodródtunk az árral (ne tessetek félreérteni!), és egyre beljebb mentünk (ezt se!) ebbe a gyerekpalánta-nevelgetősdibe, fokozatosan megjöttek a logikai rétegek. Hiszen a gyereknek eleinte még szinte nincsen emésztőrendszere, bélflórája, és ahogy az fokozatosan fejlődik, úgy transzformálódik át, sűrűsödik és szagosodik a tartalom is.
És ahogy általában a történetek, egy ponton ez is elér a bonyodalomhoz, majd a tetőponthoz.
Rokink nagyjából féléves volt, amikor az addig ártalmatlan eregetései nukleáris fegyverré váltak. Az érzékenyebb növényeink ezt hosszabb távon is túlélték, gondoltam, akkor nekünk sem eshet bajunk.
Érezni lehetett (hoppá!), hogy ez már a versenyeztethető szint, és tulajdonképpen a sajátommal vetekszik, amire Reni időnként megjegyzi, hogy az olyan káposzta. Nem is merek erről többet elárulni, Reniről meg nem is lehet, hisz ilyesmiket természetesen ő sem cselekszik.
Ezzel nagyjából egyidejűleg átléptünk a kaki terén is abba a kategóriába, hogy dörzsölhettük a tenyerünket, és minden peluscserét már valódi várakozás előzött meg. Ki lakik odalent, mit rejt a mély? Spongyabob-kocka… Amikor jött, ki lett facsarva a szivacs alaposan, és hát nem igazán valami száraz és formás vombatkakira kell itt gondolni.
Eleinte szolid 1-2 nap várakozás telt el, június és július fordulóján viszont már végig kellett számolnunk az ujjainkat. Szerencsére nem volt ennek semmilyen különösebb kiszögellése Rokink hangulatában, meg jó, hogy addigra hallottunk egy szélsőségesnek mondható intervallumot is – 21 nap. Azért mikor lement egy hét, már elkezdtünk egy kicsit aggódni, viszont így indultunk neki a hétvégi kirándulásnak, ott pedig a második, összesen pedig a tizedik napon megérkezett. Nem is akárhogy! Pereputtyostul!
Az esti fürdetés előtti pelus csordultig tele volt – ahogy az apósom mondaná – olyan igazi „kenyőmájossal”. Szerintem hallani lehetett, ahogy a kis lelkünk vastapsolt, pláne úgy, hogy az időzítés is csodálatos volt! Hisz indultunk fürcsizni. Reni begyújtotta a kádat, én pedig már a meztelen husinkkal elindultam a fürdő felé – közben félszegen megjegyeztem: „te, most fogja a gravitáció kihúzni a többit”.
Az a kis piszkosul édes gombócunk pedig engedelmeskedett, vagy legalábbis hagyta, hogy a fizika ledolgozza tíznapos hendikepjét, és kiküldte a lekvár másik felét, ami végigflipperezett a kézfejem, a lábam, a kád széle és a fürdőszőnyeg alkotta pályán. Jackpot!
Gondoltam, ilyen biztos nincs, csak a legalpáribb Rob Schneider-filmekben, erre pofonröhög a realitás. Lett is némi ribillió, de azért ezt a helyzetet is sikerült egész sportosan kezelnünk, annak ellenére, hogy a produktum meglehetősen makacsul ragaszkodott ehhez a világhoz és annak teremtményeihez.
Egy szót sem kapott még az egész szaga, mivel annyit sem érdemel. A fing, esküszöm, pusztítóbb!
Bizonyára még nem ez lesz a kakisztorik és a bűzszimfóniák vége, mindenesetre az eddigi flow-élmény távolról sem olyan szörnyű, mint amennyire tartottam ettől. Hiszen mi ez, ha nem emberré válásunk egy következő vízválasztója, csakhogy mi, Renivel ezt a fázist már rég abszolváltuk Marci macskánkkal és a szőrös valagával. (Ne tudjátok meg!) És különben is, az én mumusom nem a kaki, hanem az a bizonyos nedves-száraz takonyfraktál, amit ugye mifelénk úgy hívunk: a Píka.
Az előző részek:
2. Rókus úrfi
3. Ott voltam!
4. Tíz dolog, amit imádok benned!
5. A Vuclik, a Muclik, a Durcik meg a Hurcik!
7. Hogyan szerettem meg a kisfiamat?
8. Szóltunk a kis köpcösnek, és ő válaszolt!
9. Mi nem leszünk olyan szülők…!
10. Husi a köbön!
11. Pusztító utolsó mondatok a kicsi mellett
12. Azt a hétszázát, megtanultam énekelni!
13. Embert faragunk belőle – meg magunkból
14. Mosolyogj, nevess, kuncogj, kacagj!
15. „Amit ma megtehetsz, halaszd holnapra!” (©Roki)
16. Anyu, Apu, én csak szép emlékeket akarok!
17. Fordulj, Róka, csosszantóra!
18. Leesett
19. Ami egykor hidegen hagyott, most majd’ felrobbant!
20. Alig vártuk, hogy eljöjjön ez a nap!
