Tartsam titokban? Ha az ilyen egyáltalán titokban marad. Hm. Nem hiszem. Már mind tudják, suttognak, sajnálnak. Részvéttel gondolnak rám. Csak a szemembe nem néznek. Hahó! Nézzetek rám! Itt vagyok, én túléltem, én még itt vagyok.
Beszéljetek hozzám, ne legyeskedjetek, ne kerülgessetek, szóljatok, itt vagyok, én élek. Nem úgy, mint a kisbabám.
Ő már nem él. Négyszer hét nap jutott neki a hasamban. Bent a jó melegben, lélekölelésben. Majd úgy döntött, mégsem marad. Most újra magam vagyok, bent ragadva egy meddő álomban, ahol kusza, ragacsos indák fognak közre, és nem eresztenek. Tagjaim gúzsba kötve, legémberedve feszülnek. Elnyel a bánat. Húz, csak húz magával lefelé, a mély semmibe. Vele haltam én is.
Fotó: Ottofi József / Flickr
Az elillant közös életünk pillanatképe azóta is minden nap ott kísért bennem. Anya sír, a Mama meghal. Egy baba megszületik, egy magzat meghal. Most ő következett. Egy koporsó, két halál. Tudod, többen vagyunk, mint hinnéd. Mi, velük halt anyák, mi itt maradtunk. Merre tovább, ki segít majd, ki mondja meg nekünk? Talán Anya, Apa? Nem tudni, ki kicsoda.
Jól látod, valami nem stimmel. Létezhet-e ekkora fájdalom? Elviselhető-e ekkora szenvedés, ilyen szívszorító sorscsapás? Jól érzed, ez elviselhetetlen.
Miért nem vettem észre? – kérded magadtól. Nem láthattad, mert azóta színlelünk. Jól érezted, hogy igazából nem vagyunk rendben. Mosolyogni láttál bennünket, beszélgetni és nevetni, és azt hiszed, hogy ez csak egy szokásos hétköznap reggel. Számunkra nem.
Nekünk ez egy újabb kör kezdete, hajnalból az estébe, sötétségből a sötétségbe, körbe körbe. Valójában nem érezzük az arcunkon azt a mímelt mosolyt, mert már a könnyeket sem érezzük. Nem érezzük az örömöt, a bánatot sem, a napot, az esőt sem, mert a fájdalomtól érezni sem tudunk.
Mit tehetnénk? Mit mondhatunk Nektek? Nem tudunk mást, színleljük az életet. S hogy mindezt meddig tesszük? …még én sem tudom.
