A cikk megjelent a Klikk Out 2019/09. számában.
Szerző: Mészáros Krisztina
Augusztus végnapjait jegyezzük, amikor eme sorokat még a teraszon pötyögöm a billentyűzeten.
Eltelt a nyár, az év több mint fele, és mivel második gyermekem is megkezdi az ovis éveit, egy nagyon új ciklusban folytatjuk az életünket szeptember másodikától.
Akkor, amikor a ma már iskolás lányom óvodába lépett, előtte már érzelmileg készültem az elszakadás nehézségeire, nagyon megterhelő szakaszát éltem az életemnek. Féltem, féltettem, egyedül maradtam a kicsi nélkül. Akkor nem tudtam, bízhatok-e a kicsi erejében, tartottam attól, hogy nem tud majd beilleszkedni, hogy a hiányom miatt sérülni fog és elképzelhetetlennek tűnt, hogy heti öt nap legyek nélküle napi nyolc órán át.
Nagyon nagy segítségemre volt akkor egy szakember, aki rámutatott arra, hogy előre nem kell azt oldani, ami nincs, mert az csak a mi megéléseink emléke, a másoktól hallott rémtörténetek lecsapódása, ami bennünk dolgozik…
S bizony ezt azóta is komolyan veszem! Akkor azt is megkaptam tanácsnak, hogy bízzak az óvónénikben, akik az intézményben dolgoznak, mert ha én nem merem rájuk hagyni a gyermekem, azt kiérzi a reggeli búcsúzásnál a gyermek is, és félelemmel indul a napjának. Mindkét tanács jelentőségét akkor értettem meg igazán, amikor az első nap ott álltam az ablaknál, Elvira néni pedig a lányomat vigasztalta a távozásom miatt. Álltam az üveg előtt, toporzékolva, mentem volna „megmenteni” az életem középpontját (a gyerekem), de nyugtattam magam, hogy meg fog nyugodni, csak adjak időt. És így is lett! Alig pár percig tartott a fájdalmas sírás, aztán oldódott. Akkor tudtam, ezek után is így lesz, kis sírás, egyeztetés és gyors búcsú. Soha nem hagytam ott a lányom úgy, hogy megfordultam, és nem néztem rá vissza, ha nagyon sírt, vagy el volt keseredve. Mindig visszamentem hozzá, ha arra kért, kivittem és megvigasztalva adtam át az ott dolgozó pedagógusnak. Sosem hagytam kiszakítani a karomból, főleg nem az első hetekben.
De mint mindenhez, az ember képes alkalmazkodni az új körülményekhez, nekünk is sikerült belerázódni az akkor még a harmadik életévét sem betöltött lányommal és beálltunk egy más, napi rutinba.
Talán épp az első utáni tapasztalatokból kiindulva remélem és bízom abban, hogy a sokkal nyitottabb szellemiségű gézengúzom megtalálja hetek alatt a helyét az óvodában.
A gyerekeken túl persze foglalkoztat a gondolat, hogy mi is lesz velem, a kétgyermekes anyával, amikor belépek a pozsonyi közrádió fordított piramis alakú épületébe, és három év után újra fejlődnöm kell, tanulni és tenni a dolgomat, hogy megfeleljek az ottani, a munkáltatóm által felállított szabályrendszernek.
Három év hosszú idő, munkatársak jöttek-mentek, vannak, akik már most várnak vissza, mert a jó kis baráti beszélgetéseinket folytathatjuk. De akkor is, jön egy kötött életforma, amely már nem a gyerekeim szabta határokról szól, hanem a külső megfelelésről. Sok helyen, sok téren kell helyt állni, az eddigi, már-már lassú hétköznapok üteme felgyorsul.
Úgy érzem, lassan egységgé tudom gyúrni a kétféle minőségemet, amelyben élek, hiszen anyaként sokszor érzem szükségét a szabadulásomnak, mert két gyerek, az kétféle nézőpont, többszörös türelem és másfajta nevelési elvek halmaza, amely sokszor eredményezi a kiégést. Szerencsére a másik, a női minőségem, az, amelyik vágyik a felnőtt társaságra, a komolyabb beszélgetésekre és a szabadidőre, vagy azokra az órákra, amikor egyedül lehet az ANYA, hívószavaktól elvonulva – szóval ennek a korszaknak nagyon érzi a jó oldalát is. Amikor elkezdődik a legkisebbem ovis korszaka, újraéledek, kezdek a nyári szünet után tervezni, szakmai álmokat szőni. Eddig sem tétlenkedtem mellettük, új szakmát tanultam, csináltam, alakítottam Bartalos Tóth Ivetával a Mert nőnek lenni jó közösséget, rendezvényeink szervezése sok örömet és motivációt jelentett. Ám most erre, ebbe is kevesebb jut, hiszen százfelé nem tudok szakadni, ha akarok, akkor meg még rosszabb, mert abban görcsösség van.
Beszélni kell erről! Arról, hogy a munkahely, a család, egy közösség, az új szakmám (mediátor lettem) közt majd úgy kell eveznem, hogy mindenre jusson erő, akarat és idő, de legfőképpen belőlem jusson elég azoknak, akiknek én vagyok a támasz, a kapocs, a biztos.
Ki kell mondani, hogy az anyasági szabadságot sokszor éreztem inkább börtönnek mintsem nagy lazaságnak, kikapcsolódásnak és pihenésnek (a fogalmak, amelyeket a szabadság szóval kötnék össze), most mégis fáj a szívem a vége miatt, mert bár imádom a hivatásom, alig várom a kihívásokat, szeretek utazni és új embereket megismerni, mégis van bennem egy végső búcsú is. Mert búcsúzunk egy szimbiózistól, a kisfiam már nem baba többé. Most mérlegre teszem az otthon töltött három évem teljesítményét. Hezitálva bólogatok, hogy jól csináltam. Hogy megtettem ami tőlem telt, de ezt teljes bizonyossággal nem állíthatom, mert voltak mélypontok és kudarcok…
S mégis forog a Föld, és mi sem állhatunk mozdulatlanul…
Szerencsés vagyok, mert két kisgyermek anyjaként a lemenő nap fényénél jegyzem eme sorokat és mosolygok arra gondolva, milyen klassz ősz elé nézünk, mi mindannyian, hiszen az élet halad előre, a fejlődésnek részesei vagyunk.
Anyatársak, akik épp ilyen szakaszban vagytok, nézzetek mélyen magatokba! Keressétek meg az erőtöket, mert ott van az, én tudom, és lássátok, hogy mindennek oka és rendje van az életben. Az elengedésnek és a találkozásnak is.
