A interjú megjelent a Klikk Out 2012/12. számában.
Előfordulhat, hogy az interjú némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Fotók: Šenkár Márió, ill. Szilvási Tibor
Nagy Dása mintegy tizenkét (+7) évvel ezelőtt vette át a Vöröskereszt dunaszerdahelyi járási szervezetének igazgatását. Az intézménynek nehéz anyagi szituációban kell helytállnia, és megtalálnia a módját, hogy segítsen az embereknek.
Hogyan lesz valakiből a Vöröskereszt igazgatónője?
2000-ben kerültem a Vöröskereszt helyi szervezetének az élére. Ez egy váltás volt az életemben. Valamit befejeztem, és szerettem volna valami újat kezdeni. Ezt megelőzően egy gyógyszertárban dolgoztam, szóval nap mint nap találkoztam beteg emberekkel. Sajnos ugyancsak egy betegség következménye, hogy a Vöröskereszt igazgatónője lettem. A korábbi igazgatónő ugyanis megbetegedett – ma már nincs köztünk – és felkértek, hogy lépjek a nyomdokaiba. A szervezet tagja voltam már 15 éves korom óta. Rengeteget gondoltam rajta, aztán úgy éreztem, hogy talán ez a megfelelő munka számomra. Ötgyermekes családból származom, mindent meg kellett becsülnünk magunk körül, éppen ezért igyekszem közvetlen lenni mindenkivel, és segíteni. Önmagamként fellépni, nem pedig mint egy igazgatónő.
Hogyan emlékszik vissza a kezdeti időszakokra és mi változott azóta?
Talán a Vöröskereszt fenntartása könnyebb volt, nagyvonalúbb volt a finanszírozása. Most minden centért keményen meg kell dolgoznunk, pedig ahhoz, hogy valamilyen tevékenységet meg tudjunk szervezni, a gyerekek tanítását, versenyeit, elsősegélynyújtó tanfolyamokat, ehhez mindhez pénz kell.
Az irodánkban tönkrement két számítógép és nincs pénzünk újat venni.
Változott a helyzet abban is, ahogy az emberek a Vöröskeresztre tekintenek. Azzal, hogy valaki ilyen tevékenységet folytat, felvállal egy hatalmas súlyt, és óriási felelősség terheli onnantól a vállát, amiért – úgy gondolom – tisztelni kellene. Nyitott szemmel járok, és látom, hogy mi történik körülöttünk. Manapság, ha az embertől kérnek valamit, a többségük visszakérdez, hogy mit kaphat érte. Nagyon kevesen vannak, akik nem így reagálnak. Éppen ezért teszek meg mindent, hogy legalább a véradóinkat évről évre kitüntessük a Janský-érmekkel.
Ezt se hagyd ki:
Výbochová Katarína: Megadni az esélyt és várni a csodát, mely gyakran megtörténik
Sokan talán nem is tudják, hogy a véradás megszervezésén kívül milyen területeken tevékenykedik a szervezet…
A véradás mellett a véradók toborzása, nyilvántartása. Tanfolyamok szervezése az elsősegélynyújtás terén, a rendőrökkel együtt folytatott ellenőrzési és felvilágosítási akciók. Humanitárius jog, keresőszolgálat – ha valaki például egy elődjét vagy hozzátartozóját, illetve annak sírját szeretné felkutatni valahol a világban. Rengeteg önkéntes munka.
Meddig ér el a szervezet keze, tehát milyen úton tudja biztosítani a forrásait?
Főleg az elsősegély-nyújtási tanfolyamokból van bevételünk. Ennek az akkreditációját a szlovák mellett magyar nyelven is elértük, mi voltunk az elsők ebben. Ezzel elsősegélynyújtó tanfolyamokat tarthatunk a jogosítványra készülőknek, vagy olyan alkalmazottaknak, akik munkahelyén erre szükség van. Ami bántó, hogy ezt sokan nem használják ki, és inkább elvégzik máshol. Pedig a befolyt pénzt visszaforgatjuk az egészségügyi előadásainkra, szociális tevékenységünkre, gyermekversenyekbe. Sajnos a 2%-os adóból bejövő összeg borzasztóan kevés, egy évben mindössze 300 euró. Emellett van egy fiatalember, aki hónapról hónapra támogat minket egy kisebb összeggel. Nem találkoztunk vele, tehát nem tudjuk, hogy milyen indíttatásból, de talán így prezentálja a köszönetét, és ez nagy örömet okoz.
Elértünk néhány dolgot, de még mindig lehajtott fejjel járunk, mert nagyon sok az anyagi probléma.
Esetleg gyűjtéssel?
Igazából magam sem tudom, hogy meddig mehetünk el az embereknél, mivel rengeteg gyűjtés folyik különböző célokra. Úgy gondolom viszont, hogy Vöröskereszt jelet becsülnünk kell, tudni kell, hogy hány embert segítenek, vagy hányan meghaltak eközben.
Az emberek gyakran erre nem figyelnek fel. Most például négy olyan rászoruló anyuka kisgyermeke a közbenjárásunkkal ingyen kap pelenkát egy évig. Tudunk adni, de ehhez kapnunk is kell.
A helyzet, ami uralkodik nálunk az egészségügyben vagy akár az oktatásügyben, magabiztosabbá teszi vagy elbizonytalanítja ennek az értelméről?
Meg vagyok róla győződve, hogy van értelme. Kapok pofont, de felállok belőle, és muszáj továbbmenni. Hatalmas elégtétel, hogy ha akár egyetlen embernek is tudunk segíteni. Tehát nem lehet félreállni. Ha az ajtón nem engednek be, akkor az ablakon kell bemennem. A jelenlegi társadalomban ez egyre nehezebb, de reménynek muszáj lennie, és én bízom benne, hogy ez jobb lesz. A negatívum egy nagy csomagként vág pofon, a pozitívumok viszont sok kis apró csomagot jelentenek. Ez utóbbiakat gyakran nem is tudatosítom azonnal, de mikor van időm átgondolni, akkor felfedezem őket, és sok erőt adnak.
A beteg, vagy nehéz helyzetben lévő emberekkel kapcsolatos rutin nem teszi közömbösebbé irántuk?
Nagyon sokan csak kapni szeretnek, és visszaélnek vele. Akadnak, akik rendszeresen járnak ruházatért, élelmiszerért, és automatikusnak veszik, hogy kapnak is. Ez a nevelés kérdése is.
Otthonról elindul valaki egy csomaggal, ezt a csomagot vagy még jobban felpakolja azzal, hogy még többet akar érteni, látni és tenni, vagy valaki kimondottan csak azt szeretné, hogy mások rakják meg helyette. Tudatosítani kell, hogy meddig vagyunk kompetensek, és addig mindent meg is teszünk, azon túl viszont már nem tudunk segíteni…
Annak idején pár hónapot eltöltöttem a Vöröskeresztnél, amikor a munkaügyi hivatal abszolvensi gyakorlatra küldött. Engem meglepett, hogy a sorban hányadikként volt még lehetőségem választani a Vöröskeresztet. A fiatalok hogy viszonyulnak Önökhöz, a munkájukhoz?
A városban gyakran már túlságosan is elszürkült az élet, és az emberek alig foglalkoznak a másikkal. Falukon némileg más a helyzet. Ha valaki vöröskeresztes, azzal a családja megbecsülését is egy szinten emeli.
Elsősorban a család az az intézmény, amelynek bele kellene nevelnie a gyerekekbe a szociális érzékenységet. Mi azon igyekszünk, hogy az oktatásba is bekerüljön valamilyen módon az elsősegélynyújtás, de gyakran a törvények gátolnak. Pedig azzal a gyerek is jól jár. Amellett, hogy alapvető ismereteket szerez róla, a hozzáállását is javítja, és fegyelmezi, etikára tanítja. Manapság viszont, ha valami nem kötelező, akkor ugye minek, és kikerülik. Gyakran az ember elfordítja a fejét, ha segítenie kellene.
A fiatalnak sokat számít, hogy trendi legyen. Trendivé lehetne tenni a humanitárius tevékenységet?
A Bálint-napi vércsepp akciót a fiataloknak vezettük be. Gyönyörű látni, amikor kéz a kézben érkeznek. Van is eredménye, ugyanis sokan első véradók lesznek, és nagyon sokan úgy távoznak, hogy jövőre is eljönnek.
Nem kell, hogy valaki 3-4 havonta adjon vért, elég, ha évente egyszer elmegy. Egy véradással három élet menthető meg. A régióból Földvári Sándor már több mint 230-szoros véradó, ami országos szinten is nagyon magas szám. A családja több tagja is többszörös véradó, tehát a családi hagyománynak is nagy a szerepe ebben. Az utóbbi időben pedig népszerűek a mobil egységeink is, ami megkönnyíti a véradók helyzetét, mert nem kell beutazniuk.
Olyan nagyon sok évre visszamenőleg nem emlékszem a Vércsepp-akciókra…
Ezeket az orvosi kamarával, transzfúziós állomásokkal együttműködve szervezzük. Karácsonyi vércsepp akció idén viszont nem lesz. Ennek oka, hogy decemberre kevés műtétet terveznek az orvosok, ilyenkor tehát nem szeretnénk, hogy túl sok legyen a leadott vér, mert nem biztos, hogy feldolgozható. Egészséges tartalék természetesen van, ha pedig ne adj isten valami nagy tragédia történne, akkor a mi feladatunk, hogy a helyi szervezeteinken keresztül mozgósítsunk.
Alkalmat kell adni az embereknek, hogy vért adjanak?
Sok ember úgy van vele, hogy egyedül restell elmenni vért adni. Ha viszont felhívást hall, akkor lehet, hogy ő fogja meg más valaki kezét. A diákvércsepp akciókra a fiatalok felfigyelnek, úgy érezhetik, hogy ott kell lenniük, mert őket szólítja meg…
Melyik Vöröskereszt-akción érte a legkellemesebb meglepetés?
Inkább sok apró dolog okoz kellemes meglepetést. Ahogy a fogyatékos gyerekek az elsősegélynyújtó versenyeken végzik a dolgukat, amennyire igyekeznek, nem számít nekik a nyelvtudás sem, csak akarják csinálni. Olyankor nagyon meghatódok.
A munkájuk bizonyítja, hogy gyakran mennyire könnyű hozzájárulni ahhoz, hogy valaki folytathassa az életét, vagy boldogabb legyen. Mivel lehet viszont Önt boldoggá tenni, például karácsonykor?
A családommal, annál nincs szebb. A családomért a tűzbe mennék, mindegy, hogy milyen nagy az a tűz.
