Ha emberhez akarnám hasonlítani, bizonyára egy hajléktalant képzelnék el szakadt ruhában, hiányzó fogakkal, kezében egy szatyorral, melyben az idők során felhalmozott értéktelen kacatok lapulnak. De „ő” sosem volt ember, mégis sokunknak barátságot kínált, míg bírta szusszal. Amíg kitárhatta kapuit, felkapcsolhatta ragyogóan fénylő izzóit, és öreg óráján számolhatta a perceket, na meg persze a gólokat. Talaja klasszikus parketta, s ahány színes vonal, annyiféle labdajátékot művelhetett.
Ugye nem nehéz kitalálni, hogy képzeletben ezúttal az öreg sportcsarnokban járunk, annak évtizedes lelátóján állunk. Nagyjából egyidős lehet a nemrég lebontott dunaszerdahelyi labdarúgó stadion központi lelátójával. A székek itt még az eredeti állapotot idézik, sárgák és kékek, eléggé kopottak már.
Talán ha nem került volna mellékvágányra anno a kézilabda a városban, mit mellékvágányra… Egyenesen kisiklott, s egy időre elfelejthettük mi a hétméteres, és hogy a beállós nem egy alkalmi munka, hanem, kb. mint a középcsatár a fociban, akit a védők kényük-kedvük szerint aprítanak, a „falba” döngölve őt.
Amíg nem volt a csarnok, valamelyik alapiskola bitumenes pályáján játszották a bajnoki meccseket, aztán a nyolcvanas évek közepétől már itt folytak a küzdelmek.
Egészen előkelő helyen tanyáztak a férfiak, bár a foci volt a nagytestvér, és az „öcsike” csupán a tőle örökölt „gúnyákat” viselhette. Valóban városi csapat volt, hiszen az akkori fiúkat – bizony közülük mára már szinte mindegyik nagypapa – mindenki ismerte. Az utánpótlás pedig mindig jó kezekben volt.
Az első edzésre az öreg csarnokban élénken emlékszem, különös miliője volt a helynek. Az öltözőben a ragasztógyanta illata keveredett az izzadság szagával. Csapatunk gerincét a Komenský suli adta, én pedig, mivel sosem voltam nádszál, a kapuban álltam. Szunyog tanár úr arra kérte a csapattársaimat, hogy a lövésekkel lehetőleg kerüljék a nemesebb szervemet, mivel nincs még „szuszpenzorom”.
Ami engem illet, nem voltam túl kitartó, bár minden érdekelt, amit gömbölyű labdával játszanak, a focit nem taszíthatta le semmi.
A lelátó sportágtól függően bővíthető volt, annak „gyomrából” több soros tribünt lehetett rittyenteni egy szempillantás alatt. Télen a foci is beköltözött a csarnok falai közé, abban az időben valahogy nagyobb divatja volt a teremtornáknak, mint ma. Itt láttam először a nagycsapatban játszani Pinte Attilát, mondhatni jó szemem volt a tehetségéhez.
A csarnok parkettája egy ütemre „dobolt” és nyikorgott a lábak alatt. Bizonyára ez a „zene” mindenütt egyforma a világon, de én itt szoktam hozzá az ütemeihez. Később aztán valódi zene is befészkelte magát a csarnok ipszilon alakú melléképületébe. Egyeseknek maga volt az Éden…
Nekem csak a sport miatt volt igazán fontos, és persze nem tudom elfelejteni, hogy néha az épület tetejéről is lehetett focimeccset nézni, aki volt oly’ bátor és felmerészkedett.
Itt állok az öreg sportcsarnok előtt, utam éppen erre vezetett. Csak egy kőhajításnyira a modern MOL Arénától egy lepusztult kolosszus áll, a kontraszt egyenesen beleordít a város tudatába. Hosszú ideje ürességtől tátong, több a kitört ablaka, mint az ép.
Nincs ember, aki megválaszolná, mi történhetett valójában, miért kellett ennek az egykor népszerű helynek ilyen csúfos sorsra jutnia? Valószínűleg örökre bezárta kapuit minden és mindenki előtt, szinte látom rajta, ahogy szégyenli kopár falait. Ahogy a hatalmas lábai még megfeszülve tartják magukat, tudva, hogy agóniáját naponta látja minden „szever kettesi”.
Egykori hű társa, az amfiteátrum már régen elhagyta. Olykor még parkolni hívja a stadion vendégszektorának látogatóit, vagy vásárkor támaszt nyújt egy-két hintának, hogy haldokolása ne legyen annyira egyhangú.
Az utolsó pohár már évekkel ezelőtt kiszáradt a „Victóriában”…
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK
