Fotók: Ugróczky István
A kilencvenes évekről sokféleképpen olvashattunk, beszélgethettünk, de a tényfeltárás műfaja az, amely minden bizonnyal a legjobb képet alkotja egy ilyen nehéz időszakról is. Az Elásott igazság című könyv szerzőjével, Barak Dáviddal beszélgettünk.
Az interjú megjelent a Klikkout 2020/2. számában. A 2021-es év kezdetén felidézzük tavalyi nagyinterjúinkat a nyomtatott lapszámainkból.
Dávid, mint már hagyományosan az interjúim elején, téged is megkérlek, röviden mutatkozz be.
Barak Dávid vagyok, a parameter.sk újságírója és egy kíváncsi ember. Egy mondatban talán ez a találó jellemzésem. Hat-hét éve dolgozom a Paraméternél, amolyan családi vállalkozásba léptem bele. Nem volt életcélom, hogy újságíró legyek, de ahogy belekóstoltam az online világba, megtetszett ez az út.
Immár belemélyedve az újságírásba, mi az, ami megragadott a munkádban? Érdekelne az is, hogy miért tartod fontosnak az újságírást? Másrészt pedig, számodra mi a legnagyobb hátránya?
Általánosan minden embernek fontos a munkája, főleg az olyan szerencsések számára, akik azt csinálhatják, amit szeretnek. Konkrétan az enyémet abból a szempontból tekintem fontosnak, hogy
a nyilvánosságnak nagy szerepe van a közélet alakulásában és a közélet aszerint változik, hogy a fontos dolgok megkapják-e a nyilvánosságot.
Ennek a munkának egyetlen hátránya van, mégpedig, hogy a hír nem vár és az olvasó sem, ebből kifolyólag folyamatos készenlétben kell lenni.
Ján Kuciak és kedvese meggyilkolása óta kiszivárgott egy elképesztő kép az az országban eltelt évtizedekről. Ezzel szembesülhetünk, te viszont feltártál olyan témákat, amelyeket nem ismer ennyire aprólékosan a nyilvánosság. Még mielőtt a könyvedről beszélnénk, a kérdésem így szól: szerinted milyen országban éltünk, élünk?
Kiváló kérdés, amire nagyon nehéz választ adni… Én nem is szeretnék konkrétan felelni erre, ezt mindenkinek egyénileg kellene leszűrnie. Viszont, ha párhuzamot keresünk a két esetnél, azt határozottan ki lehet jelenteni, hogy a Kuciak-gyilkosság sem történt volna meg, ha Szlovákiában a demokrácia másképp születik meg, illetve, ha felelőségteljesebb politikusok jutnak hatalomra.
Érdekelne, miért és miként karolta, karolja fel ezt a témát egy 30 éves ember. Pontosabban, milyen elképzeléssel indultál neki a kilencvenes évek témájának?
Teljesen véletlenszerű volt, hogy elkezdtem foglalkozni a kilencvenes évekről szóló témával. 2016-ban őrizetbe vették a Sátor-bűnszervezet még életben lévő tagjait, és azt vettük észre, hogy rengeteg embert érdekel ez a téma, aminek nyilván az volt az oka, hogy
ezek az emberek, akik súlyos bűncselekményt követtek el, az olvasóink közvetlen környezetében élték az életüket.
Ez érdekelte az embereket, és én is emiatt kezdtem érdeklődni a téma iránt. Azzal pedig, hogy elkezdtünk járni a tárgyalásokra, szerintem a régiónkban egy hiánypótló műfajt alakítottunk, amit a téma tényfeltárásának neveznék.
A tényfeltárás műfaja a maffia témájában miért csak most született meg nálunk? Túl nagy volt eddig a félelem, vagy a hiányzó emberi háttér miatt?
Lehet, hogy benne volt a félelem is, de én inkább a megfelelő munkaerő hiányának tudnám be egyrészről, másrészről pedig annak, hogy túl kicsi ez a szlovákiai magyar közösség. Magyarán, egy közegben, ahol mindenki ismer mindenkit, előbb vagy utóbb belebotlik egy oknyomozó vagy tényfeltáró személy olyasvalakibe, aki ismeri az alanyokat, vagy az alanyok ismerőseit és kellemetlennek gondolja, hogy ezzel foglalkozik.
Szerinted a 2018-ban kezdődő maffiapereknek az lesz a vége, hogy most már az igazságszolgáltatás pontot tesz az esetek többségére?
Nem biztos, hogy a Dunaszerdahelyen történt bűnügyek egytől egyig fel lesznek derítve, illetve elítélik azok elkövetőit, az viszont tény, hogy rengeteg gyilkosságot vizsgál még a rendőrség, amelyek a dunaszerdahelyi bűnszervezetekhez köthetők.
Kilenc gyilkossággal kapcsolatosan már megszületett a bírói ítélet és az várható, hogy még több tucat ilyen ügy is előkerül.
Már sokan megpróbálták összerakni egy mozaikba ennek a történetnek a szálait, összefüggéseit arra a célra fókuszálva, hogy ténylegesen megértsük, mi is történt Dunaszerdahelyen. Neked milyen mozaik állt, illetve áll össze?
Egy egyszerű, de mindent megmagyarázó szó – a bűn –, ami az alfája és omegája ennek a történetnek. A lényeget a sztoriban látom, mert úgy gondolom, hogy az emberek nem fogják megismerni az összefüggéseket, amíg nem ismerik azt a történetet, vagy legalább egy részét annak, ami a múltban történt. Azt tudjuk, hogy az akkori politika, a titkosszolgálat segítette ezeket a kilencvenes években kialakult bűnszervezeteket, de a következtetést mindenki csak magából a történetből tudja levonni.
Térjünk rá a könyvedre. Eddig két évtized után két könyv jelent meg, ami valljuk be, nem sok egy ilyen témával kapcsolatban. Most pedig itt van Barak Dávid, aki nekiállt a harmadik könyvnek. Mire támaszkodtál, milyen pilléreken állt a könyv elkészítése?
Megjegyzem, koromból kifolyólag természetesen nekem sem volt srácként személyes tapasztalatom azon kívül, hogy E.T. Peti egyszer visszarúgta a labdánkat, vagy láttam az óriási Mercedeseket. Gyerekként ismertem a kor hangulatát, de nyilvánvaló, hogy a konkrét történéseket nem ismertem. Az indíttatás akkor jött, amikor elkezdődött a maffiaper, és az ott tárgyalt bűncselekményeken kívül még sokkal több bűntényről beszéltek érintőlegesen a vádlottak, és ekkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy milyen súlyos volt ez az egész helyzet.
A kor megismeréséhez több dolgot kellett alkalmazni: egyrészt sok beszélgetést, interjúkat készítettem, és szinte végigolvastam a rendszerváltástól megjelent szlovákiai magyar sajtót, elsősorban a Csallóköz hetilapra és az Új Szó napilapra gondolok.
A könyvedben van egy lényeges dolog, illetve egy lényeges személy: Jaroslav Spišiak…
Ahhoz, hogy Spišiak történeteit olvashatjuk a könyvben, hozzájárult, hogy most kezdtek ítéletek születni azokkal az ügyekkel kapcsolatban, amelyeket annak idején ő, vagy az ő kollégái próbáltak felderíteni. Azt is figyelembe kell venni, hogy ő kulcsfontosságú szereplője ennek a történetnek. Tulajdonképpen Szlovákiában az egyetlen rendőr, illetve ex-rendőr, aki a professzionális karrierje befejezése után is vállalt bizonyos közszerepléseket, illetve részt vesz bizonyos beszélgetéseken. Az pedig, hogy a sajtó érdeklődik a személye és a véleménye iránt, az általa régebben elvégzett munkájának köszönhető.
Milyen a könyvnek a felépítése tartalmi szempontból?
Négy részből áll. Az első Jaroslav Spišiak rendőri pályafutásának első tíz évét öleli fel, a második rész a kilencvenes évek dunaszerdahelyi maffiaháborúival kapcsolatos, a harmadik része a dunaszerdahelyi tízes gyilkosságot érinti, illetve a közvetlenül ezután történteket, az utolsó pedig Sátor Lajos tevékenységének utolsó tíz évéről szól.
A kilencvenes évek sok rosszat hoztak. Mi az, ami például a mai napig megmaradt a városunk viselkedésében?
Amit mondjuk minden nap láthatja bárki, vagy amit én első ránézésre leszűrök, hogy nagy kávéházi kultúra van Dunaszerdahelyen. Napközben nagyon sokan mutatkoznak ilyen helyeken, viszont az éjszakai életről ezt már nem igazán lehet elmondani. Szóval, amit talán még ma is érezni, illetve tinédzserként vagy huszonévesként éreztem az az, hogyan bénította egy kicsit meg az éjszakai életet ezeknek a sötétebb időszakoknak a hangulata. A régi kornak a stílusa sokakban megmaradt. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy már utánam is felnőtt egy generáció, akiknek semmit nem mond ez az időszak és már ők is nagykorúak. Szóval nem tartom biztosnak, hogy átöröklődnek rájuk a traumák.
Amit viszont tapasztalok, illetve következtetésként leszűrhettem, hogy az átlagosnál zárkózottabbak az emberek Dunaszerdahelyen és környékén. Érvényes, hogy az embereknek átlagnál nagyobb a szkepticizmusuk és alapból pesszimisták.
Megismétlődhet a történelem, a kilencvenes évek?
Már csak amiatt is optimista vagyok, hogy a kor óriásit változott. Mindenkinek a kezében ott van az okostelefonja, ami mindent tud, minden ott van a közösségi oldalakon, ebből kifolyólag egy kétlábon járó hírtelevízióvá alakulhat át manapság mindenki, ami azt jelenti, hogy sokkal könnyeben kapnak nyilvánosságot azok a dolgok, amik a kilencvenes években nehezen láttak napvilágot. Mondok egy példát. Ha most történne egy kocsmai verekedés bizonyos alvilági szereplők és az átlagemberek között, akkor valószínűleg hét és fél perc múlva felkerülne az eset egy közösségi oldalra, vagy akár Instagramon élőben közvetítenék a járókelők. Nem akarom túlbecsülni a nyilvánosság ilyen szintű erejét és kontrollját, de ez valamilyen szinten garantálja azt, hogy közösséget megbotránkoztató dolgok már nagyon nehezen tudnak megtörténni.
Mondok egy szakkifejezést: elektronikus nyom…
Nem zárnám ki azt, hogy egy szörnyűséget már nem lehet elkövetni, viszont a Kuciak-gyilkosság bizonyítékain is látszik, hogy nem csak a nyilvánosság szerepe változott meg a húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest, hanem a technika is óriásit fejlődött. Nyilvánvaló a régi bírósági iratokból, hogy a bűnüldöző szerveknek egyrészt bizonyítékra, ám legfőképp tanúkra volt szüksége a bűntények felderítésére.
A dunaszerdahelyi maffia egyik legfőbb tevékenysége volt ezeknek a tanúknak a likvidálása. Margóra megjegyzem, hogy a könyvem ezért is kapta az Elásott igazság címet. Szó szerint elásták az igazságot, hogy az soha ne derülhessen ki.
Szóval a fejletteb technika egész biztosan hozzájárul ahhoz, hogy a bűntény valamivel könnyebb és összetettebb, viszont könnyebb dokumentálni, illetve felderíteni, mint régen, amikor, ha nem volt tanú, akkor gyilkosság sem.
Amikor befejezted a könyvet, mire gondoltál, és hogyan tovább?
Nyilván nagy odafigyelést igényel egy ilyen projekt létrehozása, amivel én sem voltam tisztában, hanem munka közben tapasztaltam meg, hogy ez mivel is jár. Nyilvánvalóan a képet az teszi a pozitívvá, hogy rengeteg, többségében pozitív visszajelzést kapok a könyvre, aminek nagyon örülök, és ez arra bátorít, hogy tovább végezzem a mindennapi munkámat. A jövőben ez teszi majd a hétköznapjaim kilencven százalékát. Próbálom kamatoztatni a tapasztalataimat, talán ezen a bűnügyi vonalon haladok tovább és a Kuciak-gyilkosságtól kezdve a dunaszerdahelyi kapcsolattal rendelkező bűncselekmények kapcsán elindított bírósági eljárásokat is szeretném továbbra is figyelemmel kísérni, mert fontosnak tartom, hogy tisztában legyünk a múlt történéseivel.
Egy DAC-os korszak alatt (2008-2014) többször megkérdezték tőlem, mint újságírótól, hogy nem félek-e. Ezt akkor is jogos kérdésnek tartottam, ezért tőled is megkérdezem: érzel-e félelmet, illetve hogyan kezeled a munkád e részét?
Nyilvánvaló, hogy az ember elgondolkozik azon, hogy veszélyes-e, amihez nyúl, illetve járhat-e ez valami veszélyekkel. Amikor ezen gondolkodtam, akkor arra a következtetésre jutottam, hogy
a félelem elsősorban döntés kérdése.
Az embernek el kell dönteni azt, hogy fél vagy nem fél. Erre saját magának kell határozott választ adni. Az anélküli hozzáállást meglátni az ember munkáján.
Milyen vége lehet ennek a kilencvenes években kezdődő történetnek, ha egyáltalán lehet beszélni befejezésről, és mi a tanulsága?
Ennek a történetnek nem lehet boldog befejezése, mivel annyi áldozattal jártak a kilencvenes évek szörnyűségei, és itt ártatlan áldozatokról is beszélek, hogy az nyilvánvaló traumákat okozott. Szerintem a tanulsága az elsősorban az, hogy érdeklődjünk a közélet iránt, akarjunk tisztában lenni azzal, hogy mi történik körülöttünk és próbáljunk tisztán látni.
