Igyekszem betartani az előírásokat, hogy ésszerű cselekedeteimmel példát mutassak környezetemnek. Fontosak a hagyományok, zöldcsütörtökön spenótot főztünk otthon. Nagy dilemmám csupán, ennyi volt: buggyantott tojással – ahogy apu szerette -, avagy tükörtojással fogyasztjam az étket, amitől új erőre kapok, ahogy Popeye, a tengerész.
Végül kompromisszumot kötöttem, ez manapság fontos! Miután jóízűen elfogyasztottam, leültem az ebédlő pamlagjára, s míg vártam, hogy fejbecsapjon a délutáni szieszta, elgondolkodtam, miről mérgelődnek az emberek:
Még mindig hiánycikk az élesztő a városban, sokadik próbálkozásomra szereztem pult alatt három kockát. A sokadik próbálkozás alatt a 2-3 naponta történő „üzleti rotációt” tessék szíves érteni. Diszkrécióból nem árulom el, melyik üzletben, abban viszont biztos vagyok, a DAC-os múltam és a szavahihetőségem „csomagolta be”. Na de a tükörsimára polírozott egoista fejemről szóló sztorikat illik gyarló emberi létemmel is kiegészíteni, hiszen az igazság elhallgatása lopás.
Nagy Ferótól tudom, hogy „aki hazudik az csal… és aki hazudik az lop”. Minkettő „csúnya dolog!” Meg azután ott van kőbe vésve a tízparancsolatban…
Klasszikus eset a két legyet egy csapásra elve, s mivel amúgy is terepen voltam kényszerűségből, megálltam a Keleti lakótelepen egy boltban.
11:03: Feleségem papírjait intézve, édesanyám listájáról hiányzott még valami, fene, aki figyelte az órát. Belépve az ajtón, azonnal sejtettem, valami nem stimmel, majd a hozzám szegezett kérdésnél leesett a fityfeném: „fiatalember, elmúlt már 65 éves?” Természetesen elnézést kértem, és eliszkoltam a helyszínről, ami után odahaza, annak rendje és módja szerint megszórtam a fejem hamuval, majd megszaggattam a ruhámat. Mea culpa!
Eddig még nem derült ki a jegyzetemből, de időközben 2 méter lett az ajánlott fesztávolság, vagyis, ha 2 méterre megközelítesz a boltban, feszült leszek! Jött is a felvilágosítás, nyomatékot adva ennek, a sárga csíkra mutattam:
Asszonyom, ön belépett! Az ugrása érvénytelen, a következő körből kimarad.
A válasz: „jaj má’ leprás va’ok?”
Ohhh! Még mindig kacagok, közben letöröltem a maradék spenótot a szám széléről. Nem célom, hogy filléres poénokat gyártva kifigurázzam a jónépet, ezek egyszerűen mi vagyunk, emberek, akik felnőttként olykor sutábban viselkedünk az óvodásoknál is. Apropó óvoda, a balkonunk alatt található az egyik ilyen városi intézmény, s a megszokott gyerekzsivaly helyett már hetek óta egy rigó settenkedését hallgatom, amint élelmet keres az „ottfelejtett” őszi falevelek között.
Mondjuk már tavasz van… Illő lenne nevet adnom a kis jövevénynek, ám ötleteimet valahogy elnyomja egy kérdés: munkaügyileg hogy oldják meg a szülők ezt a helyzetet, meg úgy általában a nebulók otthoni tanítását?
A húsvéthoz közeledve az állami szigor is szigorúbb lett, sokan kiskapukat keresve indokolatlanul kibúvókat kreálnak, nem törődve a hatályba lépő rendelet legfőbb céljával.
Ne koslass – hirdeti a székely, mennyire találó ez a kifejezés. Benne van minden, ami a felesleges „hőstetteinket” egy perc alatt lenullázza. Ez a görbe tükör, amibe, ha belenézünk, bizony fájhat a gyarló mivoltunk. Minek is aggódnánk olyanon, amit amúgy évek óta nem gyakoroltunk, csupán jogainkat érezzük megtépázva benne. Aki öt éve már wellnessbe jár, ahelyett, hogy nagyszüleit látogatná húsvétkor, most miért áll az első sorban? Illetve miért kell ahhoz egy ünnep, hogy elmenj oda „békeidőben”? Ugye, a görbe tükör nem válogat, gyötrelmes igazságokat tár elénk, és mi menekülünk… A kijárási tilalom elől vidékre, szentimentális auránk mögé, hisz’ az útszéli padon tuti nem ült senki, aki veszélyes lehet ránk, aztán közvetve a családunkra. A szociban tilos volt hittanra járni, de akadtak elsőáldozók, ma lehet választani: A. hittan, vagy B… Bé, Bé… (etika?)
Futnék én is, loholnék, ahogy a lábam bírja, de megálljt parancsol az eszem, ami óvná beteg édesanyámat, várandós feleségemet…
Kedves naplóm, fél órát sorakoztam a kocsiért, végül kaptam tejszínt. Tegnapelőtt nem jutott túl a járáshatáron, de ma délelőtt pole pozícióból indult! Most már tényleg jöhetnek az ünnepek, megérdemlünk egy kis házi sütit. Bár ebben a hónapban még nem dolgoztam… azt hittem én munkámmal nem lehetek veszélyben, tévedtem. Majd lesz valahogy, hiszen még mindig ott a két kezem, az eszem, és a hitem. Jézus tudta, hogy harmadnapra… nekem majd három hónapig tart elhúzni a „hatalmas bálványt a barlang bejárat elől”. Lett tejszín, egyelőre csatát nyertem, messze még a háború vége. A boltokat viszont azután is hagynám vasárnap zárva. Szociba kibírtuk, most sem lenne gond! Isten bizony!
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZ:
LISTÁVAL A KÉZBEN SZERDAHELYEN
