El tudjátok képzelni a negyvenes-ötvenes éveket? A második világháború vége után az élelmiszerhiány még jó sokáig gondot okozott. Szegénységben, pénztelenségben milyenek voltak az étkezési szokásaik az embereknek? A régi időkben ez a jelenség többnyire minden családot érintett. Miből főztek, hol és mit vásároltak? Ezekben az időkben nem nagyon jött számításba a „fine dining”, csak a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” tartotta az emberekben a lelket…
Az 1945-50-es években az élelmiszerhiány és az élelmiszerellátás volt a legfontosabb feladat, hiszen a háború utáni időszakban nem volt megfelelő állapotban az infrastruktúra, így jócskán akadozott a szállítmányok legjava. A lebombázott és kirabolt országokban egyfajta jegyrendszert vezettek be, ami napi fejadagként 20-25 dkg kenyeret biztosított. A élelmiszer-termelés sem volt még az igazi, ám 1948 tájékán a mezőgazdasági termelés már megközelítette a háború előtti időszakot, miután a jegyrendszer is megszűnt, ám jött az államosítás, amely újra mély szakadékba sodorta a termelést és az ellátást egyaránt.
Hatalmas sorok alakultak ki a boltokban, az élelmiszer beszerzése volt a legfontosabb tevékenység a hétköznapokban.
A hiányzó infrastruktúra miatt rendszertelen volt az áraméllátás, csak az 50-es évek közepe tájékán áramosították a településeket. Akkortájt a legtöbben otthon készítették az ételt, amely nagyon időigényes, és hatalmas előkészületekkel járt.
Hogy is kezdődött egy háziasszony napja?
A főzéshez tűz kellett, így tüzet gyújtottak, vizet hordtak a kútból majd a sparhelten vizet melegítettek, mert meleg víz nélkül nehezen boldogul az ember a konyhában. A reggeli és vacsora többnyire zsíros kenyér, lekváros kenyér, a tehetősebbeknél lószalámi vagy szalonna volt. Szegényebb vidéken még a cukros kenyér sem volt ritka. Hús hetente egyszer-kétszer került asztalra.
A legfontosabb élelmiszer természetesen a kenyér volt, amely akár 3 kilósra is sikeredett, és többnyire heti egy alkalommal sütötték.
A falusiak az élelmiszer-ellátás terén lépéselőnyben voltak, hiszen kertjükben kitermelhették a zöldséget, gyümölcsöt, míg az ólakban a kecske, disznó vagy akár a tehén is jelen volt. Egyébként ez időszakban még mindig nagy hiány volt húsból, szárnyasból, tojásból és tejtermékekből, így akinek tehene volt, az már nagyon is gazdag embernek számított.
Nagyon fontos szerepet játszott az élelmiszer-ellátásban a disznóvágás, amelyet akkor szükségből, mára már inkább hagyományőrzésből űzünk. Akkortájt az emberek nagyon meggondolták, mire szórják a pénzüket, így gyakori volt az olcsó étel jelenléte a konyhában.
Jómagam még sosem kóstoltam, de a csalánfőzelék elég elterjedt volt az idő tájt.
Rendszeresek voltak a különböző rántásos levesek, sűrű főzelékek és rengeteg burgonyából, hagymából, lisztből készült ételek. A hús valóban ritka vendég volt a házban, így inkább a hét közepén, illetve vasárnap jelent meg a ház leginkább megbecsült bútordarabján, az asztalon!
A kertből minden fel lett használva, ami megtermett! A gyümölcs, ami leggyakoribb esetben alma volt, valamint természetesen nyáron a cseresznye, meggy és a többi szezonális finomság télre üvegekbe került, lekvár, kompót vagy befőtt lett belőle. Elég gyakori volt a szárítással való konzerválás is, szilvát, szőlőt, gombát vagy akár húst is aszalhattak.
A vízellátás akkortájt kutakból történt, amely a legmelegebb időszakban is kellemes hűsítő ivóvízzel szolgált.
Nagyon gyakori volt az étel kútban való tárolása, mely során egy ládát a romlandóbb élelmiszerrel leeresztettek kötélen a kútba, így hidegen tárolva növelték annak szavatosságát.
Disznóvágáskor a füstölés elmaradhatatlan volt, mivel a felfüstölt sonkákat, kolbászokat, szalámikat vagy gömböcöket be lehetett vígan osztani az év más időszakára is. Még jómagam is emlékszem a zsírban való tárolásra, amikor a nagymamám megsütötte a húst, zsírbödönbe rakta, majd zsírral felöntötte, míg az teljesen el nem lepte azt. Sokáig el is állt volna, ha fel nem faltuk volna… 🙂
