NYITÓKÉP: FEKETE NÁNDOR, FOTÓK: SZERZŐ
Szóval? …akkor „meccselünk” végre, csak mert hiányzik, és a füvet amúgy is nyírja a gyepmester?! Talán a vonalak sem koptak le teljesen, legfeljebb ha tizenegyeshez jutunk, majd lelépjük azt a pár métert. Aztán megfordulunk és célzunk, jobb belsővel, félmagasan nincs az a kapus, aki kifogná. És a hálóőr rugaszkodik, megpróbál elbizonytalanítani a vonalon táncolva, azt hiszi, övé a világ. Ez amolyan rituálé neki, kényszerű lélektan. A mi lélektanunk a gól utáni sóvárgásunk, ha bemegy ezrek tapsolnak, sálak tekeregnek, és a Bíró Tomi rácsap a gombra, ami beindítja a fanfárokat. Kicsit megremeg a lábam, érzem ez a kesztyűs ember a vesztemet akarja.
Úgy fél perc telt el, kiürül a tizenhatos, a lelátó ugrani készül, megkapom a jelet. Nagy levegő, nekifutok, és célzok: jó az irányzék, a kapus eltalálta az oldalt, úszik a levegőben. Jó az irányzék, nincs esélye kiütni, fizikai képtelenség egy helyből akkorát ugrani, és a labda átformálja egy pillanat alatt a hálót. Góóól! A sokezer ember lelke, az enyémmel együtt erőt adott a csatárnak, most visszaszáll a lelátóra, és a másodperc tört része alatt visszavedlik szurkolóvá.
Szóval ezért hívják lélektannak. A görcsösség madártoll könnyedségű lesz, elhagyja a lépcsőfokot mindkét láb, tombol a szív, kitárulkozik az elme.
Vezetünk! Amiért jöttünk, elkezdődött, előre a győzelem felé! – most mindez csak álom…
Sok hét telt el azóta, hogy „elgurult a labda”, több kemény hétvége foci nélkül. A következő épp’ a DAC-család, meg egy nemzet büszkeségét hozná, helyette egy nóta szól, ez maradt nekünk egyelőre. A rájátszás felén átlendülve, szombat délután öt órától megint nem lenne forduló, elmarad a DAC–Slovan meccs. Még mindig a harmadikok vagyunk, megdermedt a tabella egy ideje. Határtalan szenvedély helyett jégszívek ülnek a lelátó székein, templomi csendben.
A legutóbbi jegyzet óta ismét kimaradt két on tour, s mert az emlékek bennünk élnek, Rózsahegy felé érezni lehet a juhtúrós sztrapacska illatát a dóvali pihenőhelyen. Kitárulkozik a hely, ahol a felhők megérintették a földet, ahol tavasszal is nagy hócsaták folytak, és tiltott, vagy csak megtűrt a megafon.
Fogvédős smasszer tapogat a beléptetésnél, zsigeri ellenszenvvel néz a szemembe.
De mégis kedves e táj, itt dőltek be negyedszázad után ismét Európa kapui, hol gyakran esik a katlanban, és mindig marad zsebben egy füstölt sajtkorbács. Ősszel talán a legszebb, de mert az éledő természet színei elevenebbek, újra kitárulkoznának a hegyek.
Nyolcvankilenc forró őszén is elmaradt két forduló, azt volt idő úrja játszani, ám most mindenki tanácstalan. Még a hatvannyolcas prágai tavasz sem kurtított meg bajnokságot, egészen mélyen nyúlunk a történelem viharaiba. Ötvenhat, az Anyaországban, az megálljt parancsolt, és negyvennégyben emitt a felkelés. Ha eddig álmodoztunk, most felocsúdunk, zenghetne az Aréna, mi is felkelünk, felébredünk a szürke semmire.
Maradt a televízió, meg a laptop Young Boys ’87-ből Szerdahelyen, a félig kész keleti tribünnel. És ott lóg a sárga-kék selyemzászlóm a kerítésen, még mindig.
Lelkem mély kútja újraéli, de az elme cudarul válaszol: csak ámítás, bár Majorost látni kapitányi szalaggal biza’ szép ámítás. Aznap Nagyszombatban kellett volna lennünk, farkasszemet nézve a fehér angyalokkal, akik inkább piros-fekete ördögök, zakatoló traktorokon. Van ki ezt nem érti, vagy nem ér fel hozzá? Nem hinném! Ezzel együtt a rájátszás feléhez értünk volna, valószínűleg a harmadik helyen tanyáznánk akkor is, előttünk a Zsolna, utánunk a vízözön. Jedlička adott egy ötöst a Slovanistának „fifában”, ezt elfogadnánk most hétvégén is. De szerintem elfogadnánk egy szoros győzelmet akár, csak valaki találná már meg azt a fránya labdát..!
Ne hagyd kialudni a tüzet! Tekerd full hangra, hogy soha se félj!:
(Roberto)