(Azok a durva kilencvenes évek…)
Péntek volt. Vagy lehet, hogy szombat. Mindegy, egyszerűen egyik a hétvégi bulizós napok közül. Gyerünk Nyárasdra, valami nagy akció lesz ott! – szólt az apelláta. O.K. – jóváhagytam a koordinátákat.
A haveromnak Zsigulija volt. Főiskolára járt, olyanra, ahol igazán kellett tanulni. Már hányingere volt a tanulástól, tehát szüksége volt egy kis lazításra. De hogyan, ha sofőr volt? Akkoriban én és a vezetés? Ugyan má’! Úgy hívtak, hogy: safety car… Így nem volt meglepő, hogy picit morcos volt a haverom.
Amikor szórakoztam, elég pihent ötleteim voltak, de nézzék el ezt nekem, tekintettel a pszichedelikus kilencvenes évekre! Józanon és komolyan nehéz volt kibírni…
Tehát… A haverom eléggé hasonlított az egyik alvilági figurára, méghozzá az Erik nevezetűre. Leültünk a bárpulthoz, és nekem egy őrültség, pofátlanság jutott az eszembe. Kikértem magamnak az gin-tonicot, a haveromnak egy Red Bullt. Amikor odahozta a pincérnő a pléhdobozt, megfogtam és kiáltottam: – Jézusom, Erik, nyugi, ez hideg, mindjárt hoznak egy másikat! A haver vette a lapot: – Jó, de gyorsan! A pincér hozott egy nagy tálat, amelyben forró víz volt, és ott melegítette a Red Bullt. Kivette a tálból, odaadta a haveromnak és megkérdezte, hogy: – Jó lesz, uram?
És ezt megcsinálta körülbelül tizenötször, mivel a haverom megivott hét Red Bullt. A végén már olyan hangulata volt, mintha tényleg Ő lett volna Erik.
Teljesen beleélte magát a szerepbe, ahogy én egy szánalmas, köcsög csicskás szerepébe.
Egyszercsak: itt vannak! A kuuu…va! Ebből baj lesz, ha megtudják, milyen színjátékot kreáltunk mi ketten!
Pár perc és megtudtuk, mi a tészta. Kilépőt kezdtek szedni a kemény srácok! Aki fizetett (kb. ötszáz szlovák koronát), az mehetett, aki nem, az kapott. De akkorát, hogy a látványnál belilultam. Eszméletlen szitu! Pénzszedés a kijáratnál, ha haza akarsz menni!
Saját szememmel láttam, mekkora pofont kapott egy körülbelül 18 éves srác a barátnője mellett, amikor kimondta, hogy nincs pénze…
Fúúú, na, most mi lesz? Annyi pénzünk már nekünk se volt, de nem nagyon vágytam több pohár után egy kiadós zuhéra. Mindketten ismertük a srácok java részét, én leginkább É. Bélát, de ebben az esetben ez inkább gondnak számított, mert Ő kiszámíthatatlan volt. Vártunk egypár órát, de a helyzet inkább durvult, minthogy enyhült volna. A haverom már nem volt a Red Bull hatása alatt, hanem Ő volt a Red Bull…
Na, menjünk, lesz, ami lesz, és elindultunk a kijárat felé. Béla felénk néz. Cserto, Peti, gyertek, és menjetek innét gec.k! – mint egy diszpécser, úgy irányított minket. Az első lépteinknél valaki ránk szólt:
– Hé, és a lóvé? Nem ismertem, valami új csicskás lehetett, mert Béla így szólt hozzá: – Hagyd őket, mert megdöglesz!
Fúúú! Nem fizettünk semmit, és megúsztuk verés nélkül. Hátra inkább nem néztünk. Tudtuk, hogy ennek a nyárasdi akciónak nagy visszhangja lesz. Bizony, évtizedek után is emlékeznek rá az emberek. Sok durva akció volt a kilencvenes években, de ez a nyárasdi…!
A haverommal palira vettük az estét, parodizáltuk az alvilági figurákat, riheröhe, végül meghűlt bennünk a vér.
Amikor elkezdődtek a tévécsatornákban a reality-műsorok, az egyiknek az volt a szlogenje, hogy: Itt a lét a tét! Vagy valami hasonló. De nevetségesen hangzott nekünk, akik átéltük a kilencvenes éveket, és a nyárasdi akciót is! Azt hiszem, hogy igazán Dunaszerdahelyre (esetünkben Nyárasdra) illett leginkább „A lét a tét!”
