Biztosan találkozott már a kedves olvasó is azzal a jelenséggel, mikor a magyar nyelv szépségeit, nehézségeit latolgatták a környezetünkben, és bizony kész tényként tálalták elénk, hogy nem a legszebben beszéljük a magyar nyelvet. Anyanyelve minden embernek van, vannak, akik büszkék rá, ám vannak, akiknek semmit nem jelent annak használata és ápolása.
A Csallóközben is hajlamosak vagyunk szlovák szavakat vegyíteni a beszédünkbe, de az vesse ránk az utolsó anyaországi követ, aki tökéletesen használja a magyar nyelvet.
Ugye nem írok le nagy badarságot, és biztosan megütötte már a füleiket, ha magyarországi emberekkel találkozunk – de vehetünk csak egy győri bevásárlást –, az „egyszerű” átlagpolgár azonnal próbál helyesebben beszélni, hangsúlyt vált, eltér a megszokott nyelvhasználattól, és ez bizony kínossá is válhat néha. Vitathatatlan, hogy az őshazából kiszakadt magyarok részéről néhány helyesebben kimondott szó, nem fogja felfedni a hovatartozásunkat, mondjuk Pest vagy Győr mindennapjait élő emberek között.
Megjegyzem, nem kis időnek kellene eltelni ahhoz, hogy egy csallóközi átlagpolgár napi nyelvhasználatát pestiesre neveljük.
Más
A közösségi portálokon egyre több önkéntes nyelvőrrel találkozik az ember, és sajnos igazuk van. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy mindenki hiba nélkül kell, hogy leírja a mondanivalóját, sőt tolerálom a szlovák iskolák padjait koptató, más anyanyelvvel rendelkező – mondanivalójukat magyarul leíró – emberek igyekezetét, viszont néha lehet találkozni kimondottan kirívó hibákkal is.
Egy ír Nobel-díjas író idézetére emlékeztetném az olvasót:
Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.
George Bernard Shaw
