Kiugrott egy 62 éves beteg a dunaszerdahelyi kórház negyedik emeletéről – tájékoztatott nemrég a paraméter. A férfi nem élte túl a zuhanást – állt tárgyilagosan a hírben. Borús januári szombat délután volt, épp meccset a néztem tévében, bosszankodtam a kihagyott ziccer miatt. Közben a kertem alatt (a kórház mögötti utcában lakom) valaki úgy dönt, önkezűleg vet véget az életének. Pedig ő is kihagyhatta volna ezt a ziccert. Nem tette. De miért?
Nehéz lelki folyamatok előzik meg azt, hogy valaki egyáltalán rágondoljon az öngyilkosság lehetőségére. Az ember szinte el sem tudja képzelni, ha egészséges, és nincsenek különleges problémái, hogy lehet eljutni addig a momentumig, amíg valaki elkezd kokettálni a halállal, mint a problémáira való megoldás lehetőségével. Ezek általában igazi krízisállapotok az egyén életében, melynek okait hosszasan lehetne sorolni. A betegségektől kezdve a megszégyenülésen, a partner elvesztésén, a különféle félelmeken keresztül, a szenvedésen át a depresszióig, szinte megszámlálhatatlan oka lehet annak, hogy valaki nem látja a kiutat a felhalmozódott problémái tengeréből. A szakemberek arra figyelmeztetnek,
sohasem szabad a végletekig leegyszerűsíteni a dolgokat, mert az öngyilkossági aktivitás sokszorosan összetett, bonyolult kérdés, amely a negatív faktorok összhatására alakul ki az arra hajlamos embereknél.
Hogy a fent említett úr miért döntött úgy, hogy búcsút int ennek a világnak? Mi csak találgatni tudunk. Kórházban volt, így a legalapvetőbb gondolat az, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. A hír erre már nem tért ki, a portál tettének indítékát sem közölte. Az űr, melyet az illető hagyott maga után, mégis mindent elnyelő fekete lyukként tátong továbbra is, tele megválaszolatlan kérdéssel: Miért jutott el idáig? Miért nem hagyta, hogy segítsenek rajta? Miért nem figyelt rá jobban az orvos, a család, a szobatárs? Miért hagytuk, hogy így legyen? Miért…? Nincs megfelelő válasz.
Nincs, mert
valljuk be, mi, emberek általában nem tudunk odafigyelni egymásra. Nem értékeljük kellőképp a másik kommunikációját, nem halljuk meg az igazi segélykiáltást. Fél füllel hallgatjuk, és ha azt látjuk, hogy komoly segítségnyújtásra lenne szükség, akkor pánikszerűen menekülünk ezekből a helyzetekből. „Van nekem így is elég bajom” – mondjuk.
Amikor az öngyilkosjelölt rádöbben arra, hogy tulajdonképpen az ő esete senkit sem érdekel, hogy senkitől nem várhat segítséget, általában akkor kapja meg az utolsó lökést ahhoz, hogy megtegye azt, amiről eddig csak gondolkodott. Akkor jön el az a minőségi változás, amikor a gondolat tetté alakul át, és ilyenkor már nagyon nehéz ezt kivédeni. Ezért fontos az állandó párbeszéd, az odafigyelés.
A segítségért kiáltónak nem az a megfelelő válasz, ha azt mondjuk: csinálj egy görbe estét, aludd ki magad, és holnapra minden rendbe jön. Ő már ezeken a fázisokon valószínűleg túl van. Ne engedjük, hogy innen egy további fázisba lépjen, ahonnan aztán nincs visszaút, mert az életnél tényleg nincs csodálatosabb dolog ezen a földön!
