Ez az, amit nem tanítottak meg nekünk, hogyan tudunk elég jól lenni, ahhoz, hogy működhessünk.
Nesze neked illúziók, merész álmok, nagyra törő vágyak, nyakon csíp a felnőtt lét, s mi a jutalmad? A nagy semmi. Csak az illúziók és az önámítás. Senki nem mondta, hogy az érettségi után nem repül majd a szádba a sült galamb, hogy még egy egyetemi felvételi vizsgáért is meg kell küzdeni, hogy egy önéletrajz megírása is kockázatos lehet. De főleg azt nem, hogy egyedül leszel, hogy valójából csak saját magadra számíthatsz.
Az évek számával azt hisszük, hogy csak úgy, majd valahogy magától érkezik a felnőttség, egyszer csak jön és kész, egy csettintésre nagyok leszünk. Tizennyolc évnyi böjt után máris mindent szabad, amit eddig nem lehetett, miénk az egész világ. Az már biztos, hogy a felnőttkor nem az évektől függ, nem is az elvégzett iskolák számától, sem a „komoly” párkapcsolattól, sem a házasságtól, sem a gyerekvállalástól, egyedül attól, hogy mennyi felelősséget vagy képes vállalni.
A felnőtt lét egyik alapvető feltétele a felelősségvállalás.
Igen, dönthetünk az életünkről, a választott utunkról. A hétköznapok is bőven szolgálnak olyan kérdésekkel, melyekben állást kell foglalnunk és nem kérdezgethetjük folyton a szüleinket, a barátainkat, hogy mit tegyünk és mit ne. S miután megtettük, őket nem vonhatjuk felelősségre, ha véletlenül valami rosszul sült el. Nem, ez nem járja.
Ha nem kergetjük a tökély illúzióját, az elég jóval is könnyen megelégedhetünk. Hiszen ami jó, az jó. Akkor is, ha valami nem tökéletes, akkor is, ha nem hibátlan.
Mint például a kedvenc farmerünk, ami több éves, szépen ránk illik, már-már ránk (velünk) nőtt, a legkényelmesebb nadrágunk, a legszebb pillanatainkhoz vesszük fel, mert ez az, amiben soha nem feszengünk, nem szorongunk és ráadásul remekül áll. Viszont idővel apró szépséghibák jelennek meg rajta, kopás, pici foltok, lyukas zsebek, kivehetetlen fűfoltok. Még mindig szeretjük, mert jó ránk (hozzánk), nem hagy cserben, teleehetjük magunkat kukoricával a moziban és akkor sem nyom, de ha arról van szó, a derékszabás szépen leszorítja a hasi hurkácskákat, szóval bármikor felvehetjük mellé a kedvenc, kellemesen dekoltált, szűkített felsőnket és elmehetünk benne akár egy első randira is. Ilyen egy elég jó ruha. Nem tökéletes, mégis nagyon jó.
Merjünk bátran dönteni a dolgaink felett, s ha a helyzet épp nem engedi, akkor kiharcolni azt, hogy megtehessük! Ezekben az apró küzdelmekben könnyen kirajzolódik majd, hogy mi jó nekünk és mi nem, és végre leszámolhatunk a tökély illúziójával is.
