Mucha Dorka budapesti író. Az ELTE esztétika és összehasonlító irodalomtudomány szakára járt, jelenleg a marketing és kereskedelem területén dolgozik. Novellái jelentek már meg a Szifon, Spanyolnátha, Ambroozia, Litera és más irodalmi online folyóiratban, jelenleg részt vesz a Független mentorhálózat programjában.
Arról, hogy nem lettem Bud Spencer
Az esetek többségében rém beszari vagyok. Nem mindenben, de egy csomó dologhoz nincs bátorságom, és egy csomó dologhoz meg igazából bőr nincs a képemen. Megvédeni magam meg még annyira sem tudom.
Azt hiszem, minden ott kezdődött, amikor Répás Danival az oviban elkezdtünk azon pörögni, hogy kettőnk közül ki lesz Bud Spencer. Többször összeverekedtünk, de hát nem volt az verekedés, csak szimplán verés. A nővérem hergelt otthon, hogy igenis üssek vissza, ne hagyjam magam, de igazán soha sem ment, csak akkor még az ötévesek magabiztosságával próbálkoztam, és hittem azt, hogy így kell ezt.
Szerintem anyám nem is tudja, hogy miért volt rajtam annyi lila folt akkoriban, mert persze Répával kussoltunk mindenről, azt hitték, hogy „sarazunk” valamit a mászóka környékén, de igazából egymást gyepáltuk minden nap azért, hogy ki lesz Bud Spencer.
Nem mondom, Terence Hill is kiosztott pár szép pofont a filmek alatt, de ő leginkább csak a lepattanókat csapkodta meg, amikor éppen meg kellett védenie magát. Én meg nyilván a szuperhős pofonosztó szerepre pályáztam volna. Aztán valami megváltozott, én sem tudom, hogy mi, bár talán az lehetett, amikor valahogy Szanyi Viktor belekeveredett ebbe a vitába és eltörtük az orrát. De a lényeg, hogy valami megváltozott, talán a Szanyi gyerek orrvérzése miatt, de letettem a dologról, hogy Bud Spencer legyek, és maradtam a ratyi Terence Hill. És akkor ennyi. Megbékéltem vele, mert még mindig jobb volt Terence Hillnek lenni az oviban, mint még annak se.
Pedig igazán gyepálhattam volna még a Répát, mert azért nem volt olyan erős gyerek, már amennyire emlékszem. Ha tudtam volna róla, akkor már kijátszhattam volna a lány vagyok, és a lányok választanak először kártyát is, de akkor még olyan egyszerűen ment minden. Meg biztos untam is, hogy nincs már téma igazán, csak ez a Bud Spenceres verekedés, meg hogy a Krisztinek megmutatta az egyik kisfiú a fütyijét. A Kriszti visítását már akkor is untam, ahogy az állandó harcot és védekezést is.
Szóval ez van. Terence Hill vagyok, meg leginkább beszari vagy beletörődő, nem tudom, mi a jó szó. Csomószor kihasználnak, én meg csak legyintek, hogy mindegy, mert én vagyok Terence Hill, az is elég fasza tud ám lenni – nyugtatom magam.
Csak hát sokra nem megyek vele, mert így is átvernek, ahogy csak tudnak. Én meg nemhogy úgy istenesen megverni se merem a másikat, de amióta dolgozom, reggel kelek, és úgy a nap ezer százalékában hullafáradt vagyok, már a p***ába sincs kedvem elküldeni az embereket. És olyankor tudod, mi van? Kedvesen visszaírok chaten, hogy figyu, hagyjuk az egészet. Legyél boldog azzal, amivel én lettem rövidebb, menj le kutyába egy ösztöndíjért, ötven lájkért meg egy kis apróért az én projektemmel, arasd le a dicsőséget azért, mert ilyen egyedi vagy, meg lelopod a munkám, és figyu, tényleg semmi gond.
És tényleg semmi gond. Az jobban zavar, hogy Répással se tudom, hogy mi van egy ideje. Állítólag, de ez tényleg csak pletyka, amit valamelyik alkesz közös ismerősünk találhatott ki, még az egyetemen szétvert egy széket valami srác hátán, és kirúgták. És most nagy levegő. Kicsit meg tudom érteni. Bud Spencer is minimum így csinálta volna. Ő legalább megoldja valahogy,
én meg egyelőre ott tartok, hogy puffogok magamban, kínomban röhögök egyet, és önvédelmi harcformákról nézek videókat a neten, hogy ha legközelebb úgy érzem, akkor ténylegesen meg tudjam védeni magam.
Mert ovi óta még mindig nem sikerült belejönni a Bud Spencer szerepbe, de még a Terence Hillbe sem.