FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
FORDÍTÁS: NÉMETH ANDRÁS
A cikkem elején nyugodtan kijelenthetem, hogy az utóbbi idők egyik legjobb DAC-Slovan rangadóját láthattuk. Igen, a győzelem az győzelem, és a sportbeli rivalizálás keretén belül az ,,ősellenség” felett aratott siker érzését csak nehezen lehet olyan pozitívumokkal helyettesíteni, amelyektől a sárga-kék szívek elégedettsége az eget verdesi.
Vegyük például azt, hogy a Šafranko által az utolsó percekben eldöntött, óriási futballkatarzist okozó mérkőzés lényegében egy alacsony színvonalú összecsapás volt.
Térjünk rá tehát a találkozó és a játékosok értékelésére, végezetül aztán a játékvezetőkről is ejtek néhány szót.
A Slovan minőségi kerettel rendelkezik, amelyben megvan a kellő számú labdarúgó is – ebben a tekintetben a pozsonyiak több testhosszal verik a bajnokság többi csapatát. A mi Fortuna Ligás körülményeink között ezt a tényt a Viktor Tichonov által vezetett szovjet hokiválogatotthoz hasonlítanám.
Nem lehetett őket folyamatosan legyőzni vagy megfosztani a bajnoki címektől, de hébe-hóba verhetők voltak.
Már a kispadon helyet foglaló futballisták számában is jelentős volt a különbség, így a jegyzőkönyvre való pillantás nem volt éppenséggel örömteli.
Ezt a hátrányunkat azonban semmissé tette a játékosok hozzáállása, amelynek egyszerűen homlokegyenest másmilyennek kellett lennie a Rózsahegyen látottnál.
A harciasság és az akarás magasabb fordulatszámon pörgött, és ez az egész csapat játékának szemszögéből felülírta a kisebb játékosminőséget vagy néhány labdarúgó formahanyatlását. Ezt is meg lehetett bocsátani – Ramirez teljesítményén kívül.
A remekül futballozó Divković mellől hiányzott valaki, aki a társa lehetett volna a tegnapi támadásvezetéseiben. Nem tudom elképzelni, hogy hosszú ideig tolerálják egy olyan játékos teljesítményét, aki csatárként csak tessék-lássék módra megy bele a párharcokba…
Talán durván hangzik, de a meccs egyes fázisaiban nemhogy segítette volna, sőt inkább hátráltatta Markot. Kíváncsi vagyok, mihez kezd vele Storck vezetőedző, de Ramirez már túl hosszú ideje futballozik átlagosan vagy még az alatti módon.
Összességében azonban a csapatunk teljességgel megérdemelte a lefújást követő tapsvihart – talán most még inkább, mint az egyes győztes találkozók után.
Ez az összecsapás azoknak a szurkolóknak a bizalmáról szólt, akik azt mondták a Rózsahegy után: ki lehet kapni, de nem így. A játékosok hajtottak, a szurkolók pedig száz százalékig betartották az íratlan szabályt, amely szerint, ha emelt fővel kapsz ki, nálunk megkapod a megérdemelt elismerésed.
Tényleg kizárólag pozitív dolgokat láthattunk – a kiváló Jedlička (a hibája ellenére) és a már most nemzetközi paraméterekkel rendelkező Greif kapusorgiáit. Egészen biztosan kijelenthető, hogy a hálóőrök teljesítményének gálaelőadását láthattuk.
Igyekszem a lehető legszemléletesebben bemutatni Divković teljesítményét. A Slovannak több egyénisége van, akik nemzetközi szinten futballoznak és a teljesítményükkel hozzájárulnak a csapat egységességéhez.
Tegnap Divko teljesítménye is ilyen volt, aki gyors ütemben fejlődik. Tegnap, egyénileg a Moha minőségű játékosokkal is felvette a versenyt, továbbá a mozgásával, a fizikális játékával és a kreativitásával nagyon erősen támogatta az együttest.
Nagy dolgoknak lehetünk szemtanúi Divkonál, az utóbbi hónapokban dolgozott a fizikai erején, de már Hyballa alatt is voltak ennek jelei. Ott kezdődött Divko fejlődése, ahogyan azt Szigeti kolléga helyesen megjegyezte. A folytatás pofonegyszerű – nem kiengedni, s alázattal folytatni ezt a vonalt… Így az óvatosságom ellenére ki merem jelenteni, hogy Divko teljesítménye az elmúlt évek egyik legjobbja és a leghasznosabbja volt.
Elégedettség? Nem kellemes vereséget szenvedni a Slovantól, de…
A néző visszatérése a stadionba… Az Észak kettes lakótelepről a szomszédasszonyommal, Pázmány Irénkével indultam útnak, aki valamivel több mint 70 éves (elnézést, amiért elárultam) és jelenleg nagyon belezúgott a fociba…
Az út során Csomor Edittel, a szeveri trafik elárusítónőjével is beszélgettünk, majd nagyjából 50 méterre a stadion előtt majdnem elsírtam magam, amikor megpillantottam a stadion úgynevezett panoráma nézetét…
Ehhez jött a becsületes futball, amely tegnap inkább egy Working class csapat hozzáállásához hasonlított, mintsem egy csoport zsoldoséra…
A játékvezetők?
Láttam már rosszabbakat is, de ez semmit sem változtat a lekicsinylő véleményemen, ha az „állam az államban” stílusban ténykedő játékvezetői karról van szó – ők világszerte, de különösen Szlovákiában annyi kárt okoztak már, hogy az fél évre megtöltené az óceánjáró hajók konténereit.
Lényegében saját magukat ellenőrzik, a döntéseik többségével és a filozófiájukkal a labdarúgás legjobb dolgait teszik semmissé. Már kijózanodtam abból, hogy a tulajdonosok küzdjenek meg azért, hogy ne tegyék tönkre azt a munkát, amibe a pénzüket fektetik.
Itt már csak valószínűleg a főügyészcsere segíthet, aki végre mélyebben betekintene a szlovák labdarúgás problémáiba…
Aki tiszta, annak nincs mitől félnie, sőt inkább üdvözölnie kellene a kemény főügyészt. Az a kívánságom, hogy még éljem meg azt az időt, amikor a labdarúgás keretein belül a sportdiplomácia szó elferdült tartalma szép lassan a múlté lesz. Ugyanis a diplomácia pejoratív címszava alatt a sportfogadó-maffia mellett mindazt értjük, ami egészen a futball gyökerébe fészkelte be magát. Az összes ilyen hamis „diplomata” munkájának tárgyát fel kellene számolni – ez lenne a megtisztulás kezdete…
