Miért vagyunk hajlamosak a másiktól függővé tenni azt, hogy kedvesek vagyunk-e, vagy sem? Miért bíráljuk egymást és miért mérlegeljük önkéntelenül is, hogy megérdemli-e a kedvességünket?
Tényleg attól függ, hogy kedvesek leszünk-e valakihez, hogy az a másik „megérdemli-e”, vagy sem?
Vajon mi kell ahhoz, hogy én is megérdemeljem, hogy kedves légy hozzám? Mit kell tennem érted, hogy mosollyal várj, vagy épp csak köszönj az utcán, ha látsz? Magas beosztású hivatalnoknak kéne lennem, tanultnak, aki egy csomó megfejthetetlen titulussal bír a neve előtt, hírességnek, zenésznek, vagy épp egy szakinak, aki egy vállalkozásból szedte meg magát, vagy épp csak szépnek és kívánatosnak, kihívónak és kacérnak? Komolyan kérdem, szerinted mit kéne tennem, vagy milyennek kéne lennem, hogy emberszámba végy?
Azt hiszem, hogy az alapvető kedvesség és jóhiszeműség minden embernek (ki)jár. Akkor is, ha már ismerjük az illetőt, vagyis ismerni véljük. Sőt, főleg akkor! Hiszen, ha korábban rosszakat is feltételeztünk róla, valamiféle pletyka, vagy közvetett infó alapján, amikor velünk szemben áll, ő is ugyanolyan érző lény, mint akármelyikünk, tehát ugyanúgy megérdemli a kedvességet.
Vagy egyszerűbb talán azt mondani, hogy nem is másoktól, hanem magunktól tesszük függővé, hogy épp kedvesek vagyunk-e, vagy sem? Mert ha mondjuk rossz napunk van és valami nagyon bánt, nehezünkre esik még egy apró félmosoly is, nem hogy egy kedélyes kis beszélgetés az időjárásról. Ilyenkor teljesen érthető, ha az a mosoly mégsem olyan őszinte. De ez tényleg feljogosíthat minket a rosszindulatra, a gorombaságra? Tényleg megtehetjük azt, hogy a saját nehézségeinket másokon vezessük le?
Higgyétek el, nem olyan nagy dolog ugyanolyan kedvesnek lenni a kukás bácsival, mint a szomszéd cégtulajdonossal, nincs olyan nagy különbség a virágárus néni és egy hoteltulajdonos közt.
A mérce nem kint, hanem bent van. Egyedül magunkat minősítjük azzal, ha nem vagyunk képesek ezt látni, az életet a gazdagban és a szegélyben, a fiatalban és az öregben egyaránt felismerni.
