„Fontos és közismert tény, hogy a látszat olykor csal. Például a Földön az ember mindig szentül hitte, hogy intelligensebb a delfinnél, mivel oly sok mindent elért: feltalálta a kereket, New Yorkot, a háborút, egyebeket, mialatt a delfinek csak vidáman lubickoltak. A delfinek ezzel szemben azt hitték, hogy sokkal intelligensebbek az embernél – pontosan a fenti okok miatt.”
Azt mondják, ha odafigyelünk a testünk jelzéseire, nem kell semmiféle csodaszert használnunk, és egyáltalán nem kell gyógyítanunk, mert nem is betegszünk meg. Rohanó huszonegyedik századunkban ez igencsak nagy kihívás az ember lánya és fia számára. Ha még magunkra, a közvetlen környezetünkben élő emberekre sem tudunk figyelni, akkor hogyan várhatnánk el, hogy globálisba állítsuk a gondoskodásunkat? Persze, tudom, hogy nem kell rögtön ezzel kezdeni…
Azt hiszem, tizenhárom éves koromban fogtam a kezemben először Douglas Adams – Galaxis Útikalauz stopposoknak – A világ leghosszabb trilógiája öt részben c. könyvét. Tizenöt voltam, amikor elolvastam, és tizenhat, amikor egy (mily véletlen egybeesés) felejthetetlen csütörtöki napon, boldogan szürcsölgetve a Golfban a kofolámat, belém hasított a beismerés:
b*szki, ez a Föld az egyetlen hely, ahol lakhatunk. Ha én kiöntök egy hektoliter olajat az árokba, egyértelműen azt fogom majd engedni nemsokára a csapból, talán átlátszóan, de azt. Ahá! Te szent ég, a Föld tüdejét, teljes befolyásom nélkül, percenként vésik szét, teszik tönkre! És nagyon könnyen csattanhat rajtam idegen nagyhatalmak ostora.
És gyermeki gondtalanságom felváltotta az idő előtti nihilizmus. Minél tovább gondoltam bele a világba, a történéseibe, a globális hangulatba, a saját hangulatomba, egyre jobban zuhantam egy cserép petúniaként a melankólia sötét kátrányába.
De ahogy annak lennie kellett, továbblibbenve a tétlen szomorkodáson, elkezdtem inkább adni valami hasznosat és jót a közösbe. Azóta is erre törekszem, minden időszakos kátrányoskodás ellenére.
Aztán hirtelen szembejön az interneten a hír, kivételesen egy péntek reggelén: Új-Zélandon csütörtök este kb. 400 delfin, bálna vetődött partra. Közülük háromszázan már meghaltak. Az önkéntesek azon fáradoznak, hogy a túlélőket visszasegítsék a vízbe. Ez Új-Zéland egyik legnagyobb delfin-öngyilkossági esete, és a tudósok nem is tudnak pontos magyarázatot arra, hogy miért is történhetett. Ahogy az időről-időre más-más helyeken történő hasonló esetekre sem. Különböző feltevések születtek, de egyik sem biztos.
Videó a mentésről:
Nekem pedig rögtön eszembe jut a könyv megfilmesített változatának nyitójelenete, amikor is a delfinek, a sok sikertelen figyelmeztetés ellenére, elénekelve a világ végének eljövetelét, egy frappáns kis műsorral elbúcsúznak az emberektől. A szövege a búcsúdaluknak nagyon pontosan kifejezi jelenkorunk problematikáját.
„Szomorú, hogy idáig fajult. Próbáltunk figyelmeztetni, de kedveseink, talán nem vagytok olyan intelligensek, mint mi. Ez megmagyarázza a tiszteletlenségeteket az összes természeti csoda iránt, ami körülöttetek nőtt…“
Viszlát, és kösz a halakat!
Én is bizakodva nézek a jövőbe, bár az is igaz, hogy egyre jobban kell hunyorítanom. És nem, nem fogom megváltani a világot. Egyelőre. Először megpróbálom megváltani magamat, apró lépésekben csökkenteni az ökológiai lábnyomomat. Nem eszek halott állatot. Élőt sem. Próbálok egy rozsdás csavar maradni a fogyasztói kultúrában. Például.
Szóval nem, nem merek félni, még ha néha el is kap a pánik.
Mindig belegondolok a dédiék, ükjeim helyzetébe. Ők is valahogy éltek, átéltek, megéltek. Rosszabbakat is, sokkal kényelmetlenebbül.
És te? Te is félsz, megijedsz néha, gondolom. És egyértelműen ott a te saját forradalmad, amit meg kell élned, a saját harcod, amit meg kell vívnod magaddal, hogy így mondjam. Ennyivel pedig már igazán tartozol magadnak és a világnak, ha már ilyen kedvesen (és teljes meggyőződésem, hogy okkal) ideküldött, pont ide, erre a csöppnyi, nagyon vizes, már mennyi mindent átélt otthonunkra, a Földre.
Mit mondjak? A delfinek lelépnek, 2016 magával vitt egy csomó kincs személyiséget. Itt az ideje, hogy egyszerűen csak legyünk figyelmesek magunkkal és másokkal. Ha jót nem tudunk, rosszat ne csináljunk – ahogy a mama mondja. És próbáljuk az élet minden egyes percét egyszerűen csak kellemessé tenni magunknak. És akkor már másokat se kínzunk a kínlódásunkkal. Odafigyelni. Idefigyelni. És ezt nagyon egyszerű megcsinálni. Hát miért ne tennénk?
És akkor eszembe jut a másik kedvenc mondatom a könyvből:
Felejtsd el gondjaidat, hiszen a világ tökéletes körülötted, és az élet pofonegyszerű.
Továbbá egy kis self-revolution kezdőcsomagként ajánlom a Vissza a természethez oldalát, a hosszú sétákat, és a még hosszabb beszélgetéseket a szerettekkel.
