A reggeli fésülködés után hirtelen itt a délutáni kávé, majd az esti fogmosás. Ha valaki megkérdezné tőlünk, mit csináltunk egész nap, hirtelen azt sem tudjuk, hogy mit csináltunk pontosan. Eltelt? El. Jól? Jól. Akkor jó. S már vége is a visszaemlékezésnek. Ha nagy volt a forgalom a munkában, ha sok volt a kihívás, talán akkor sem tudjuk olyan könnyen visszaidézni a történteket.
Huszonnégy óra. Ennyi időnk van egy nap. Mint egy rövidfilm, lepereg előttünk a szokásos napi rutin. Az első képkocka, a szerettünk arca, ami azonnal felülírja a hajnali álmunkat, az első pillantás, a kisfilmünk beköszönő posztja rányomja a bélyeget az egész napunkra.
Huszonnégy óra. Amiből nyolc a munka, némi utazás oda és vissza, majd a háztartással való foglalatosság, a család körüli teendőkről nem is beszélve. Mikor foglalkozhatunk hát magunkkal?
Ha nem figyelünk arra, hogy – ha néha kicsit önzően is -, saját magunk örömére is tegyünk, akkor egyszer csak azt vesszük majd észre, hogy évek teltek el. Egy, kettő, három, akár tíz is. Egymást követik a szülinapi köszöntések. S ha megkérdeznék tőlünk, hogy telt a szülinapunk, ugyanazt tudnánk csak mondani. Eltelt? El. Jól? Jól.
Huszonnégy óra. Egy teljes nap, az elejétől a végéig, amibe mindennek (is!) bele kell(ene) férnie. Semmi cicó. Hajt a tatár, végezni kell a munkát, ha a fene fenét eszik is. Igen? Valóban? És Veled mi lesz?
Miért hisszük, hogy a munka, a feladatok elvégzése mindent felülír?
Tényleg csak azért játszunk a gyerekkel, hogy kipipálhassuk, csak azért főzünk, hogy elmondhassuk, hogy van étel a tűzhelyen, csak azért mossuk le az ablakot, mert mindjárt itt az ünnep, csak azért nyírjuk a füvet, hogy ne szóljanak meg a szomszédok, csakis azért mutatkozunk mások előtt, hogy lássák, hogy még élünk?
Huszonnégy óra. Vajon kiélvezzük minden percét, legalábbis a szabadidőnket?
Te mit mondasz erre, Neked milyen egy huszonnégy órád?
