FOTÓ: SZABÓ PÉTER PÁL
Nem hinném, hogy egyedi jelenségről van szó, de hát itt élek a városban, ráadásul egy ideje mindennapos téma a családban. Édesanyám pár éve tolószékbe kényszerült, nemrég ikreink születtek, szóval kerekezünk, pörgünk, kocsit tolunk naponta. A friss levegő gyógyszer, a napfény D-vitamin. Beszűkült mozgásterem ellenére megfigyeltem más városok, községek „terepeit”, sehol sem rózsás a helyzet.
Csak egy adat a sok közül, hogy Dunaszerdahely belvárosi része a térkövezett megoldások otthona. Azt mondják, egyszerűbb így, mint aszfaltozni, egy esetleges baggerozás, ásás után egyszerűen csak elsimítják a felszínt, és visszarakják a térköveket. Nem kell aszfaltot törni, utólag foltozni, esztétikusabb így a dolog. Az elmélet díjnyertes, viszont – mint oly sok más esetben – a gyakorlati része egészen más tényállást mutat.
Nem kritikának szánnám ezt a jegyzetet, csupán a tényeket írom le, amiből ki-ki levonhatja a tanulságot, esetleg véleményt alkothat.
Mint mondtam, Dunaszerdahely a szülővárosom, a szívemhez nőt az utolsó korhadt fáig, de néha megbotlik az ember. Szó szoros értelemben megbotlik. Amíg nem születtek meg az ikrek, illetve édesanyám mozgása nem lett immobil, elintéztem egy mondattal:
Itt van a kutya elásva.
Itt lesz a randink.
Stb.
Gondolom, ismerős a történet, mész a járdán, megbotlasz, ráadásul magadat okolod, hogy figyelmetlen voltál, mert az agyad éppen el van havazva az aktuális gondjaiddal. Akkor eszmél rá az ember, hogy talán ennek nem így kéne lenni, amikor az egyik szeretett családtagját kishíján kifordítja az úttestre, mert megakad a kocsi kereke a két térkő között, vagy éppen az aszfalt keresztirányú repedésében. Esetleg a fák gyökerei csináltak hullámvasutat a járdából, tökmindegy.
Az akadálymentesítés lényege az akadályok minimalizálása (nem írok megszüntetést, mert az szinte lehetetlen). Járdákon, gyalogos átjárókon, vagyis a zebrákon.
Képzeljék csak el, egy balesethez elegendő akár csak két centiméter szintbéli különbség az úttest és a járda között, nem biztos, hogy az éppen frissen kialakított lejtő megfelelő, valaki mégis láttamozta, jóváhagyta. Amint kijjebb megyünk az óvárosban, el is felejthetjük ezeket a lejtőket, de maga a térkövezés is gagyi munka némely helyeken. Bocs, hogy itt morgok, de ez van, nem is értem, hogy a fiatal anyukák (részint apukák) miért nem rendeztek még tiltakozó megmozdulást, felhívva a figyelmet erre a lábunk előtt heverő problémára (de szép ez a magyar nyelv, ugye!)?
Az örökké szkeptikusok ilyenkor felsikítanak: vannak már kerékpárutaink, de nincsenek normális járdáink.
Még ott, ahol nagyon is indokolt lenne, ott sincsen minden rendben, gondolva most itt a Nagyabonyi útra, a kórházhoz igyekezvén. Tekintsenek kérem erre a jegyzetre, mint egy konstruktív kritikára, egy olyan probléma esetében, ahol a hálás utókor mond valódi értékelést. De ha kirázom a gyerek lelkét a kocsiban, mert a térkövezést egy olyan személy csinálta, aki tegnap teszem azt még szakács volt, marad a sírás és a sajnálkozás.
Sajnálom, nem itt van a kutya elásva, és randim sem lesz. Kifordult a kocsi kereke, a botos bácsikának meg combnyaktörése lett. Hajrá Dunaszerdahely, mindent bele!
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN…
