Fotók: a szerző:
Míg nálunk, Szlovákiában sajnos épp csúcsokat döntöget a járvány, a kórházakra egyre nagyobb nyomás nehezedik, és egyre szigorúbb intézkedéseket hoznak az esetszámok visszaszorítása érdekében, van, ahol már nagyjából le is csengett a második hullám. A Közel-Keleten, Izraelben a szigorú megszorításokat épp most kezdik feloldani, és óvatosan megnyitni azt, amit lehet. Az ottani helyzetről Kovai Fruzsit faggattam.
Fruzsi Budapesten született, ott is nőtt fel, oda járt egyetemre. 2017-ben döntött úgy családjával, hogy szerencsét próbál, s kiköltöztek Tel Avivba. Azt mondja, a bölcsészkar elvégzése és kisfia megszületése után két évvel úgy érezte, beszűkültek a lehetőségei, s a politikai helyzetet is szorongatónak élte meg – ez vezetett az elhatározáshoz, hogy változtatnak.
A korábbi epizódok:
Egyesült Királyság
Kolumbia
Hongkong: “El vagyunk zárva a külvilágtól”
Ahol látszólag normális mederben folyik az élet
Tel Aviv a főváros, Jeruzsálem után Izrael második legnagyobb városa. A helyiek úgy tartják, Jeruzsálem az a hely, ahova az ember imádkozni jár, Tel Aviv pedig, ahova szórakozni. Utóbbi a tenger partján fekszik, békeidőben a belváros utcáin vidám emberkavalkád hömpölyög, tömve vannak a szórakozóhelyek és a piacok, a vele egybenőtt történelmi Jaffát pedig turisták áradata lepi el. Fruzsinak a hellyel kapcsolatban kissé vegyes érzelmei vannak. „Részben szeretem ezt a várost, a csodálatos fekvése, a különleges növényvilága miatt, másrészt szokatlan is számomra, mert nem találom meg benne az európai városok hangulatát” – mondja.
Az országot nagyjából ugyanakkor érte el a koronavírus szele, mint Szlovákiát. Az első igazolt fertőzött egy nő volt, aki Japánból, a Diamond Princess nevű luxushajóról tért haza. A hajó csaknem egy hónapig vesztegelt nyílt vízen, a személyzettel együtt 3711 utasa volt karanténban. Közülük több mint hétszázan megfertőződtek, tizennégyen pedig meg is haltak. A februári első esetet követően Izrael kormánya két hetes házi izolációt rendelt el mindenki számára, aki Japánban vagy Dél-Koreában járt, majd csakhamar további intézkedésekre kényszerültek. Márciusban először 100, majd 10 főben limitálták a csoportosulást, később már csak nélkülözhetetlen esetekben lehetett utcára menni.
„A mi környékünkön még senki se félt, inkább a korlátozások érintették rosszul az embereket: a gyerekes családok óvoda és iskola nélkül maradtak, többeket fizetés nélküli szabadságra küldtek, vagy akár el is vesztették a munkájukat” – meséli Fruzsi.
Hozzáteszi, hogy ekkor még inkább megelőző jellegűek voltak a korlátozások, hiszen nem volt sok megbetegedés. Javarészt csak a sűrűbben, mélyen vallásos emberek által lakott városrészekben ütötte fel a fejét a Covid-19.
A szigorú szabályok Izraelben elejét vették a járvány elszabadulásának, ám inkább csak késleltetni tudták az igazi kibontakozását.
Fruzsi szerint „a késleltetés persze jól sikerült: az emberek nagyon szűk keretek közé szorultak, szinte alig lehetett a gyönyörű tavaszban elhagyni a lakást, semmilyen zárt térbe nem lehetett maszk nélkül belépni. Minimalizálták, hogy zárt térben hány ember tartózkodhat egyszerre és nagyon erős volt a rendőri jelenlét is, amely ezeket a korlátozásokat betartatta a lakossággal”.
Májusban kezdték feloldani a szigorításokat, akkor nyitottak meg az iskolák és óvodák, 20 fő alatt kinn a szabadban is találkozhattak az emberek, illetve 50 főig megengedték az esküvők ünneplését. Az emberek pedig fellélegeztek, Fruzsi szavaival élve elkezdtek kissé fegyelmezetlenül, elővigyázatlanul viselkedni. Újra elkezdtek szórakozni járni, rendszeresen találkozgatni egymással, s az izraeli nyár forróságában a maszkviselést is zömmel abbahagyták az emberek. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy az izraeli társadalom mélyen vallásos rétegei egyébként sem nagyon voltak hajlandóak együttműködni az előírásokkal, sokszor vezetőik biztatására. Az ő köreikben kapott erőre újra a vírus, s így Izrael sem kerülhette el a második hullámot.
Júliusban már eléggé leromlott a helyzet ahhoz, hogy a kormányzat ismét lezárásokat rendeljen el. Először limitálták a bárok, éttermek vendégeinek számát, majd végül csak elvitelre lehetett ennivalót kérni, vagy kiszállítást igényelni. Bezárták a konditermeket, kulturális létesítményeket, hétvégére még a tengerpartot is. A plázák, hivatalok még most is zárva tartanak, mindent online kell intézni. Ennek ellenére szeptember végére 9000 fölé ugrott a napi igazolt fertőzöttek száma, s csaknem 2500 izraeli veszítette már életét a járvány következtében.
Fruzsi szerint az első hullámhoz képest mégis lazább volt a karantén a második alatt. Az emberek ugyanis eljárhattak dolgozni, sportolni, valamit beteg hozzátartozóikat is ápolhatták. Ugyan egy kilométernél messzebb nem lehetett kimozdulni otthonról, ám azon belül gyakorlatilag szabadon találkozhattak ismerőseikkel.
„A kisfiam barátaival és az ő családjaikkal szinte napi szinten találkoztunk kültéren. Azokkal a barátaimmal viszont nem tudtam és tudom tartani a kapcsolatot, akik egy kilométernél sokkal messzebb laknak tőlünk. Ez érdekes életstílus váltást eredményezett. Jobban megszerveződtek a szomszédságok közösségei, az életünk a lakóhelyünk környékére korlátozódik, mintha egy nagyváros közepén egy kistelepülésen élnénk” – mondja a fiatal anyuka.
Az emberek azonban nem elégedettek, és elégedetlenségüknek hangot is adnak. A helyzet az itteni gazdaságot sem kímélte, rekordmagas a munkanélküliség, és sokak szemében a kormány reakciói sem megfelelőek. Sokan nehezményezték azt is, hogy Benjamin Netanjahu meghajolt a vallásos közösségek képviselőinek akarata előtt, és nem tiltotta be a zsinagógák látogatását, amikor kellett volna. Mikor erről kérdezem, Fruzsi így válaszol: „Sok helyen napi rendszerességgel zajlanak tüntetések. Ezek nagyrészt kis létszámúak és viszonylag békések, többen gyerekekkel, lábasokkal, kanalakkal csörögve kiabálják a kormány és Bibi ellenes jelszavakat. (Bibi Netanjahu beceneve.) Szerintem is szervezetlenül reagál az ország a nagyon súlyos helyzetre, minden döntésről az utolsó utáni pillanatban lehet csak értesülni, ezért nehéz egyik napról a másikra tervezni”.
Fruzsi fia jelenleg öt éves, óvodába természetesen eddig ő sem járhatott, anyukája szinte minden idejét vele töltötte. Rengeteget rajzoltak, olvastak, játszottak együtt a szabadban. Ez, és a barátokkal való kapcsolattartás könnyítette meg a fiúcska számára az elmúlt időszakot. Tel Avivban persze sosincs igazán hideg, a kis családok nem szorulnak a rossz idő miatt a négy fal közé, s ezt ők is nagy könyebbségként élik meg. A sok együtt töltött idő egyetlen hátulütője az volt, hogy Fruzsinak sokkal kevesebb ideje jutott saját magára, munkáit így csak éjjel tudta elvégezni, az ő szavaival élve „énidőből karanténidő lett”.
„Próbálom élvezni a slowlife előnyeit, az intimitását, a nyugalmát” – teszi hozzá.
Október végére a fertőzöttek száma szerencsére jócskán megcsappant, így lassan a lockdown-nak is vége. Egyelőre legalábbis. A jövőt illetően Fruzsi nem bocsátkozik találgatásokba, de azért megjegyzi, hogy van egy fényképész barátnője, aki nemrég készített fotóriportot egy kórház Covid-részlegében. Ott pedig már javában készülnek az esetleges harmadik hullámra.
