FOTÓK: ÖRZSIK ÖDÖN
Jegyzetem címét ezúttal a Garam-menti csapat vezetőedzőjének nyilatkozatából másoltam ki. Kicsit elemezzük, és állítsuk szembe Storck mester szavaival: tehát a Pohronie játékosai felkészültek belőlünk, vagyis DACból játszottak. Ezzel szemben a DAC trénere arról beszélt, hogy folyamatosan olyan csapatok ellen kell megküzdenünk, akik mélységi védekezést alkalmaznak. Lehet nálam van hiba a toronyban, vagy képtelen vagyok elemezni a modern focit? Akartunk mi egyáltalán focizni?
Na még egyszer: Ők (vagyis a sereghajtó) felkészültek belőlünk, mi (a listavezető) nem voltunk képesek belőlük. Az első félidőben a Pohronie helyenként nemhogy mélyen védekezett, hanem magasan pressingelt. Nem tördelte a játékot, nem betonozott, ahogy ezt megszoktuk tőlük. Rákényszerítettek minket, a saját pályákon, hogy kontrákkal tudjuk csupán helyzetbe hozni magunkat. Hiába próbáltunk a fordulás után váltani, nagyjából azt is lereagálta az ellenfél. Szünetben feladtam gyerekeimre a DAC-sapkájukat is, eddig mindig szerencsét hozott. De van sapkája, nincs sapkája, ugyan már?! Könyörgöm, mi a bajnoki címért játszunk! Vagyis csak játszanánk, mert ilyen felfogásban maximum majd gyurmázhatunk.
Tény: nehéz időszak ez mindannyiunk számára – ez is elhangzott a sajtószobában. De hol marad a motiváció? És főleg az alázat?
Nézőkkel együtt nyilván más lett volna, ezen kár folyton lovagolni. Várnék és elvárnék egy kis alázatot a szurkolók felé, és éppen a nehéz időszak miatt, mert nekünk is sz@r, higgyétek el. Uraim, Ti olyan helyzetben vagytok, amit talán nem is tudatosítotok.
Egy óriási bázissal a hátatok mögött álltok ki minden meccsre, és ennek a bázisnak – vagyis nekünk, szurkolóknak – naponta tudnátok egy kis pluszt adni ezekben a nehéz, vírustól próbára tett mindennapokban. Most „láthatatlanok” vagyunk, ám érezni kéne lélekben a jelenlétünket. Hol jártok fejben? Igen, valami olyasmire gondolok, amire a tatabányai „tanár úr” kérte a tanítványait anno. Lakat Károly fájós derekakról, vizes térdekről beszélt, meg magas vérnyomásról. Bányászokról, akik egy életet húztak le a föld alatt, és akiknek:
„Egyetlen öröme az életben, ha Titeket, a Bányászt győzni lát.”
Azt mondjátok, az más, hogy most covid van, hogy mi a Pohronieval játszottunk, a Tatabánya meg a Real Madriddal? Micsoda profizmus! Szóval, ha majd a meccs másnapján akad egy kis lelkiismeret-furdalásotok, jusson eszetekbe, hogy Ti ezt az örömöt most nem adtátok meg a szurkolóitoknak, akik ha fejre álltok, akkor is hűségesek maradnak hozzátok. Hűségesek, de csalódottak, hisz’ az lett volna a minimum Tőletek, hogy megmutatjátok, akartok focizni! Azoknak a szurkolóknak, akik jövőre valószínűleg az utolsó centjeiket számolgatva döntés előtt állnak majd: vajon kenyeret vegyenek vagy bérletet?
És a következő dilemmájuk ugyakkor, hogy melyik szektorba szóljon az a bérlet? Mert talán egyetlen örömük az életben az lesz, hogy Titeket, a DAC-ot győzni lásson!
Persze megemlíthetném, hogy alapemberek hiányoztak a csapatból, szidhatnám a Slovant, hogy talán épp tőlük eredt a fertőzés? Felesleges! Egy listavezetőnek még ilyen körülmények között is verni kéne az utolsó helyezettet! Ugyanígy a feleségem is megjegyezte, hogy nekünk mindig nagy mumusunk volt felrakni az i-re pontot. Rendre összecsúsztunk az őszi utolsó fordulókban más edzőkkel is, mintha elfogynánk fejben a végére. Vagy a bajnokság végére… és ha hoztuk is a kötelezőt, csak nagyritkán haltunk bele a szépségbe.
Egyszóval: ezt a meccset Ti csesztétek el, de közben két olyan pontot vesztettünk közösen, melyek a végelszámolásnál vérszagúak lehetnek. A focista is csak ember, persze, de egyszersmind húsvér gép és példakép, egyeseknek félisten. Bocs, de ezt most le kellett írnom, hosszan nem akartam, röviden meg nem lehetett. Akkor is a DAC!
(Roberto)
