FOTÓK: ÖRZSIK ÖDÖN
Győzelem! – kiáltott fel a csapat, visszhangzott tőle az Aréna. Fura moraj volt, korábban sosem hallottam ehhez foghatót. Akár egy csatakiáltás a fronton, távol az otthontól, kies vidéken. Most már jöhet a tél, hosszú éjszakáin fagyos takaróval. Volt veszteség, bár korábban még ennyire sem tellett, a vége mégiscsak diadal. Megfagyni látszik a lehellet, lekerül a háló, megkopik a csíkozás. Elképzelem, mást nem tehetek, mint behunyt szemmel visszaemlékezni a kilencven percre, ami lezárta ezt az bolond esztendőt.
Év közben bizonyára hiányozna, most ideje lesz a csendnek, jó ez így, lezárul egy fejezet. Betemeti a hó a sok rosszat, s ahogy majd kitavaszodik, talán minden jóra fordul. A harcosok is megpihennek, egy ideig a mester sem oszt több parancsot. Sosem tudjuk meg, mi lett volna ha… Ha mi is ott vagyunk, nem csak a székek visszhangoznak. De nincs ha, nem lehet, a ha nem ölthet magára mezt, mert a kétely sem fogható, nincs arca, láthatatlan. Engedd el kedves olvasóm, szurkoló barátom, gondold át, nélküled amúgy is mi értelme volt?
Mikor Tomi leengedte a Nélküledet az üres stadionnak, sokadjára már, tényleg arra gondoltam, mi értelme így az egésznek?
Nem a Nélkülednek, nézők nélkül a focinak. Mérgelődünk, néha joggal, máskor csak megszokásból. Nem feladni késztetlek, dehogy, sosem tenném. Amíg Tomi ül a gombok mögött, a Nélküled sem hallgat el tudom, szerintem ezen az estén dühből az összes gombot feltekerte maximumra. Átjött az éteren! Megint nem fociztunk szépen, azt a keveset is pontatlanul. Az első félidő alig különbözött a múltkoritól, mondhatnék neveket, de felesleges.
A mester sem tehet egyebet, azzal variál, amilye van. Ezt a Szenicét viszont mindenképpen le kellett győznünk.
Régi „betegségünk” kiengendi a szezon végére, mostanra is, mint mindig, rövid a kispadunk. Sokunk óhaja volna erősíteni a csapaton, egyeseket elküldeni, másokat marasztalni, de mennyire lehet mély az a pénztárca, ha nem kiáltanak ezrek és nem habzik a sör? A második félidőben kapott némi fazont a játékunk, a labda is nekünk pattogott, Kalmár – 1:0. A gól önbizalmat adott, hittünk a győzelemben. Minden meccsen van egy pont, amin ha átlendülünk, könnyebb a folytatás.
Ehhez általában egyetlen dolog szükségeltetik, a gól, legyen az apró, fű alatt bekullogó vagy hálószaggató, kapust megúsztató.
Csak egy gól volt, úgy a két véglet közt félúton, épp’ ahogy kell. Aztán már zúdultak a löketek, másodjára is tehetetlen maradt a háló őre, Nicolaescu – 2:0. Mondhatnánk, mennyire egyszerű ez a játék, aki leküzdi a béklyót, felszabadul, ez vagy sikerül vagy nem. Addig küzdelem van, az izmok és az elme csatája, meg a szenvedélyé, a parázs hangulaté. Csak hiányzik, aki fújná ezt a parazsat, táplálná a szenvedélyt, aki űzne és hajtana. Igen, mi szurkolók hiányzunk, kik néha ugyanúgy alkotunk, tapssal és dobbal, DAColva nyelvvel, közönnyel és a megvetéssel.
Csoda dolgot adott a teremtő a felvidéki magyarnak, meghagyva feladatul: ellenállni a szélnek is, mi folyton szembe fúj, sosem támogat hátulról.
Meghagyta még a bizakodást, a reményt, s bár olykor egymással is vívódunk, célként mindig csak előre tekintsünk! Mindig egyre feljebb, eggyel tovább. Igen, van, hogy megrekedünk, hetekig, sőt hónapokig, volt hogy évekig kerestük önmagunkat. Méterekkel kullogott mögöttünk a mezőny, de meginogtunk. És ez a bolond esztendő ráadásként megtréfált mindannyiunkat. Mikor amúgy is küzdelem az ember puszta léte, fenyeget a kór, kaszáját feni ránk az öreg halál, mi akkor is kitartunk. Féltve magunkat, a munkánkat, féltve családunkat és a mindennapi kenyerünket, de féltve nemzetünket is, kitartunk. Sárga-kék szívvel, erővel, hűséggel és a reménnyel.
Tavasszal majd tovább DAColunk, tavasszal újra találkozunk. Kitartást barátaim…
