A sors a hibás! Az anyai lét az oka annak, hogy a gyerekkel otthon töltött percek arra kondicionálnak, hogy megszokjuk az érzést: nem vagyunk jók. Már az első perctől fogva azt tapasztaljuk: így nem jó, úgy nem jó, a baba csak sír és sír. De akkor mégis hogy jó? Mondjátok már meg, miért nem tudom jól csinálni?
Hiába, egy anya mindig tisztában van azzal, hogy nem tökéletes. Erről bővebben ITT olvashattok.
Még ha mások előtt úgy is tesz, mintha teljesen magabiztos és kiegyensúlyozott volna, akkor is benne van a félsz, hogy talán ma lesz az a nap, amikor a gyereke bemondja az unalmast és tiltakozik a – sokszor nem is létező – napi rutin ellen.
Anyaként a végtelenségig próbálkozunk, szeretnénk a gyerek számára mindent tökéletesíteni, a lehető legjobban csinálni, sőt, megpróbálunk a legjobb Anyává válni. Ezeket a próbálkozásokat viszont minduntalan szívfacsaró csalódás követi. Nem feltétlenül azért, mert mi nem csinálunk valamit jól, hanem azért, mert a gyermek igényei is folyamatosan változnak. Ami ma jó volt neki, holnap már nem biztos, hogy az. Ma ezt jóízűen megette, holnap pedig már „nem szeretem” a válasza. Ezt pedig soha nem tudhatjuk előre.
Az idő alatt, amíg otthon vagyunk vele kettesben – összekötve, ebben a szoros szimbiózisban –, addig minden kudarc, balul elsült kísérlet arra kondicionál minket, hogy egyszerűen nem tudjuk elég jól csinálni.
Több év is eltelhet úgy egy anya életéből, hogy mindvégig azt érzi, nem jó abban, amit csinál. Csoda, ha aztán nem mer belevágni semmi újba, semmi ismeretlenbe?! hanem inkább bezárkózik és abban bízik, hogy ma talán az alvás hosszabb lesz majd, mert ma ügyesebben altattam vagy szebb a kaki! Mert ma ízlett neki az étel, amit főztem, és végre megevett valamit.
Ne nevessetek ki minket, amikor csak arról tudunk beszélni, hogy mit és mennyit evett, illetve mit és mennyit kakilt a gyerek, mert ez minden, ami most történik velünk.
Ez viszont a mi sikerünk, ami elvitathatatlan. Nem kérdés, hogy amit mi most teszünk: nevelgetjük a kis vadrózsánkat, fokozatosan metsszük vissza a vadhajtásait, gyomláljuk a földjét, terelgetjük, az a világ legcsodálatosabb és legvarázslatosabb dolga. Ezért anyaként ne érezzük úgy, hogy nem vagyunk jók, vagy hogy nem tudjuk megcsinálni, ha valami – elsőre, másodszorra vagy huszadszorra – sem sikerül! Igenis képesek vagyunk jól csinálni a hétköznapi munkánkat is, mert alapvetően remekül alkalmazkodunk.
Az otthon töltött idő még ráadásul meg is ajándékoz bennünket egy remek, már-már természetfeletti képességgel, ami kétségtelenül szupernővé változtat minket: hihetetlen módon képesek leszünk lehetetlen helyzetek megoldására, egy csapással profi problémamegoldókká válunk. Főnökök, HR! Vegyétek fel/vissza az anyukákat és nem lesz többé megoldhatatlan helyzet.
Tehát, Anyukák, nincs mitől félni, bőven elég “csak” elég jó anyának lenni. Nem vagyunk mi világmegváltók, de életteremtők annál inkább! Hogy máshogy nevelnénk életrevalóbbnak a gyermekünket, mint azzal, hogy megtanítjuk neki, a magunk tökéletlen példája által is, hogy a világ sem tökéletes, és nem létezik egy tökéletes ember/minta sem? Ez így rendben is van. S ha mindezt otthon már jól begyakoroltuk, nem kell félni az új munkahelytől sem, mert minden új feladat az otthoni tapasztalatok mellett már gyerekjáték lesz!
