A vírus miatti bezárkózás sajnos kéretlen zárkózottságot is hozott magával. Legalábbis nálam, nálunk biztosan. Ennek nem is kellene feltétlenül máshogy lennie, ugyanis mindannyiunk távolságtartásra van kötelezve. S azt hiszem, ennyi idő után eljuthattunk odáig – látva a sajnálatos következményeket -, hogy ezt be is tartsuk.
Olyan ez, mint egy közös utazás. Mindannyian egy nagy fedélzeten haladunk úticélunk felé. Bár annak pontos helyét egyikünk sem ismeri. Együtt indultunk, egyidőben hagytuk el megszokott életkörülményeinket. A korona nem kímélt senkit, mindegyünk életére hatással van, ilyen-olyan módon. Útitársaivá lettünk egymásnak, mondhatnám úgy is, hogy egy csónakban utazunk.
Így ír Márai Sándor Füveskönyvében egy útitárs szolidaritásáról:
Az útitársakról
Vasúton vagy hajófedélzeten az emberek úgy érzik, kiléptek életük megszokott törvényei közül, fecsegni kezdenek, közlékenyebbek és bizalmasabbak, a csodát várják,
bátorítóan és reménykedően pislognak útitársaikra. Vigyázz, hogy ne sértsd meg
őket. Közeledésükre – mikor bárgyún és esetlenül, de mindenestül mégis megható
emberi reménykedéssel hozzád is fordulnak kérdéseikkel, mint például: „Mit tetszik
gondolni, lesz hordár éjfélkor Váradon?” – felelj mosollyal és kevés szóval. Ne utasítsd el őket, mert ebben a lelkiállapotban, mikor a vonat vagy a hajó repíti őket a vélt
csoda felé – minden változás: csodavárás –, felette érzékenyek. Mosolyogj, bólints,
aztán fordulj könyved vagy a táj felé. Ne éreztesd velük, hogy nincs csoda. Igaz, ne is
hitegesd őket a csodával. Annyit mondjál csak, hogy talán akad hordár, éjfélkor, Váradon. Egy szóval sem többet.
Viseltessünk hát egymás iránt megértéssel és legfőképp elfogadással! Ne vegyük el a csodát, a reményt, hogy jobb lesz, hogy kilábalhatunk ebből a nehéz helyzetből!
