Venezuelából Taiwanon keresztül Horvátországba – tervezett útvonalnak elég meredek lenne, de az élet néha érdekes csavarokat tartogat az ember számára. Blanca Eunice életében pedig e három meghatározó helyszín követte egymást. Hogy még bizarrabb legyen a dolog, jómagam Hanoiban ismerkedtem meg vele, ahol mindketten a vakációnkat töltöttük. Az icipici műanyag székeken ülve, a húszcentes helyi sört kortyolgatva elegyedtünk először szóba. Én törtem a spanyolt, ő pedig az angolt, de azért megértettük egymást. Most, néhány év elteltével arra kértem meg, meséljen egy kicsit nekem arról, ami azóta történt, és arról, hogyan éli meg ő a mostani bezártságot.
Blanca hét éve hagyta el szülőföldjét, Venezuelát a rossz politikai helyzet és a létbizonytalanság miatt, hogy Taiwanban kezdjen el dolgozni. Ott élt négy éven keresztül, habár a kulturális különbségek miatt kissé nehéz volt megszoknia az új országot. Mégis, szinte csak jót tud mondani róla: Taiwan nagyon biztonságos és fejlett, az ottaniak kifejezetten barátságosak és kedvesek, emellett pedig nagyon színes is, hiszen sok, a világ különböző tájáról érkezett, különböző kultúrájú ember verődött ott össze. A nyelvet is egészen jól elsajátította. Mély vízbe volt dobva, mert angoltudásával nem sokra ment. Három évig járt ingyenes mandarinkurzusokra, és noha egészen jól megértette magát már a helyiekkel, azért beismeri, hogy az eltérő írásrendszerrel neki is meggyűlt a baja.
De hogyan is került Horvátországba? Erről a szerelem tehet.
Taiwanban ismerkedett meg párjával, a horvát származású Viktorral, aki hozzá hasonlóan ott próbált szerencsét. Picivel több, mint három éve jöttek vissza Európába. Október eleje volt, a párás forrósághoz szokott latin-amerikai lányt pedig letaglózta az itteni éghajlat. „Nagyon nehéz volt megszoknom a telet, még most sem sikerült. Amikor a helyiek épphogy csak elkezdenek melegebb ruhákat hordani, én már vastag leggingsben, nadrágban és három pár zokniban járok a munkába. A kollégáim nem hiszik el, hogy fázom, pedig már a csontjaimban érzem a hideget. Az elején le se lehetett választani engem a radiátorról” – mosolyog szinte bocsánatkérően.
Ennek ellenére szeret Horvátországban élni, nagyon tetszik neki az ország, és az, hogy közel van a tengerhez. A nyelvvel pedig, mivel közelebb van az anyanyelvéhez, a kínainál könnyebben birkózik meg. Kezdetben a nyelvtudás hiánya miatt nem nagyon talált munkát, de aztán egy étterem konyháján sikerült elhelyezkednie. Nem bánta meg, hogy kipróbálta a dolgot, azt mondja, minden nap tanul valamit. Például most már tud pizzát készíteni. „Majd ha egyszer hazaköltözöm Venezuelába, nyithatok egy pizzériát!” – nevet. Örül annak is, hogy a kulturális különbségek sem olyan nagyok – a számára fontos karácsonyt például itt is ugyanúgy megünneplik.
A koronavírusról a tévében hallott először. Azt mondja, akkor eléggé meg is volt ijedve, sokszor azon vette észre magát, hogy teljesen a képernyőre tapadt. Egyfolytában híreket nézett vagy olvasott. Mivel Horvátország és az akkor Covid-19 által leginkább sújtott Olaszország nagyon közel vannak egymáshoz, az ország lezárása elkerülhetetlen volt. Tavasszal két hónapig tartott a szigorú lockdown, de a gazdaság helyzetén már ez is erősen meglátszott. Szerencsére az állam igyekezett támogatást nyújtani a helyzetet megszenvedő cégeknek, éttermeknek és bároknak, hogy a lehető legtöbb munkahelyet megmentsék. Blanca szerint azonban így is rengetegen lettek munkanélküliek, és kerültek nehéz helyzetbe.
Nyáron, a fő turistaszezon idejére viszont megnyíltak az ország kapui, mivel sokan élnek turizmusból, illetve mert a nyári hónapokra ott is lecsökkent a fertőzöttek száma. Blanca Viktorral és az anyukájával Karlovacban él, ami egy kisebb város a főváros, Zágráb és a tengerpart között nagyjából félúton. Míg télen csak a helyiek mozognak a városkában, nyáron általában megtelik turistákkal – persze ez alól kivétel a 2020-as év. „Német, olasz turisták szoktak leginkább megállni itt útban a tenger felé, de az osztrák, magyar vendég sem ritka. Tavaly is láttam idegen rendszámú autókat, de jóval kevesebbet, mint eddig. Sokkal üresebb volt a megszokottnál” – emlékszik vissza a nyárra Blanca.
„Ha pedig elmész a fővárosba, Zágrábba, általában tele van ázsiai turistával: kínaiakkal, koreaiakkal, japánokkal. Most viszont egyetlen egyet sem lehetett látni, mert persze nem is utazhattak ide.”
Az ősszel aztán eljött a Blancának nem kedves hűvös idő, s a járványügyi helyzet is nagyon megromlott, ahogy szerte Európában. A horvát kormány újabb korlátozásokra, illetve lockdown kihirdetésére kényszerült. November végén zárták be az éttermeket, kávéházakat, bárokat, edzőtermeket, sportközpontokat, tiltották meg a különböző események szervezését, és korlátozták, hányan találkozhatnak a családi összejöveteleken. Bár a helyzet valamelyest javult, január végéig még biztosan érvényben lesznek a szabályok.
Blanca azt mondja, helyesnek tartja a korlátozásokat, hiszen szerinte sok fiatal egyáltalán nem tartotta be az előírásokat, tele voltak a kávéházak.
Közben viszont az idősebbek féltek, a szupermarketekben is kerülgették egymást az emberek, legalábbis Blancát és vőlegényét eléggé nagy ívben elkerülték. De aztán elneveti magát: „Igazság szerint lehet, hogy tőlem és Viktortól félnek, mert lerí rólam, hogy idegen vagyok. Ráadásul egymás között mindig spanyolul szoktunk beszélgetni.” Most viszont üresek az utcák, a városközpontban sem nagyon jár senki.
Blanca szerint Horvátországban is van, aki még mindig nem hisz a koronavírus létezésében, ő viszont nagyon vigyáz, mert nem akar megbetegedni. Több ismerőse, kollégája is megfertőződött, és voltak, akik nagyon megszenvedték. Ráadásul a veszélyeztetett kategóriába tartozik, hiszen asztmás.
„Volt már több asztmarohamom. Az borzasztó, én tudom milyen, amikor egyáltalán nem kapsz levegőt. Számomra veszélyes lehet ez a vírus, úgyhogy igyekszünk távolságot tartani az emberektől.”
A vakcinától elmondása szerint ott is sokan tartanak, amiért ilyen gyorsan fejlesztették ki. Ezt ő természetesnek találja, hiszen az emberek félni szoktak az új dolgoktól, de ismerősei közül már többen problémamentesen átestek az oltáson. Kicsit ő is parázik, ennek ellenére beadatná magának, egyrészt az egészsége védelmében, másrészt mert úgy gondolja, ez segíthet véget vetni a járványnak: „Istennek hála most már van egy kis reményünk, hogy vége lesz.”
Márpedig mindenkire nagyon ráfér már, hogy vége legyen:
„2020 nagyon nehéz év volt. Egy éve még boldogak voltunk és biztonságban éreztük magunkat. Ez a vírus sok mindent megváltoztatott. Az embereket is megváltoztatta. Nekem normális volt, ha valamelyik barátommal, ismerősömmel találkozok, akkor megölelem, de persze most ezek az ölelések elmaradnak.”
A karácsonyt is mindig a család és a barátok széles körében ünnepelték. 2019-ben meglátogatta őket például Spanyolországban élő unokahúga, és különösen emlékezetessé tette az ünnepet, hogy Blanca végre otthoni ízeket érezhetett. A lány ugyanis bevásárolt a Horvátországban elérhetetlen hozzávalókból, mielőtt útnak indult, s együtt aztán mindenféle hagyományos venezuelai ételeket készítettek. Most viszont nagyon problémás lett volna a látogatás, hiszen két hetes karantén várt volna mindannyiukra, ezért Viktorral és anyukájával hármasban ünnepeltek.
Aztán beszélgetünk kicsit szülőföldéről, Venezueláról, hogy ott vajon milyen lehet a helyzet. Blanca két éve járt ott utoljára, a családja meglátogatása mellett kicsit azzal a céllal is, hogy „felmérje a terepet”, érdemes lenne-e hazaköltöznie. Ám még rosszabb állapotban találta az országot, mint mikor azt elhagyta, így erről lemondott. Ez az év pedig csak rontott az ottaniak helyzetén: nincs munka, a kórházak, egészségügy katasztrofális helyzetben van, hiány van a gyógyszerekből is, de szerencsére legalább az egész család egészséges.
Ha egyszer ennek az egésznek vége lesz, Blanca megint szeretne majd utazni, bár vannak kétségei afelől, hogy ez egyszerű lenne: talán sosem lesz majd olyan felszabadult a légkör, hogy annyi ember nyüzsöghessen az utcán, mint mikor Hanoiban találkoztunk – méláz el. „Különben is, most spórolnunk kell, meg kell húznunk magunkat, gondolnunk kell a jövőre, mert ki tudja, mit hoz” – folytatja.
Végül azonban arról nyugtázza, hogy azért pozitív hozadéka is van a helyzetnek: „Úgy veszem észre, hogy az emberek most jobban vigyáznak az idősekre, ahogy az egészségükre is. Sokkal több embert látok a természetbe járni, sportolni. És persze megtanultuk értékelni mindazt, amit most egy időre elveszítettünk, és ami megmaradt. Például a családunkat, most, hogy nehezebb találkozni.” A képernyőn ebben a pillanatban felbukkan egy szőrös, fekete fej, és beleliheg a mikrofonba – Blanca kutyája jelzi, hogy ő pedig egy sétát tudna értékelni úgy igazán. Úgyhogy be is fejezzük a beszélgetést, nehogy csalódást kelljen okozni a négylábúnak, s a tavalyinál sokkal boldogabb új évet kívánunk egymásnak.
A korábbi epizódok:
Egyesült Királyság
Kolumbia
Hongkong: “El vagyunk zárva a külvilágtól”
Svédország: Ahol látszólag normális mederben folyik az élet
Izrael: „Próbálom élvezni a slowlife előnyeit”
Zakinthosz: „Nem egy szabálykövető nép, de ezt nagyon betartották”
Hanoi, Vietnam: “Bízunk a tudósokban és az orvosokban”
Nápoly, Olaszország: „Szeretnék megint utazni!”
