Veszteségekről hallunk nap mint nap. Most már nem is kell híradót néznie az embernek, hogy a veszteséggel és annak valóságosságával találjuk szembe magunkat, hiszen a közösségi médiás felületek is bővelkednek fájdalmas veszteségek hírével. Mégsem tudjuk mit és hogyan reagáljuk le, ha gyászolóval találjuk szembe magunkat, vagy ha mi magunk megéljük a gyász borzalmas szakaszait! Miért?
Gyászcsoport vezető lettem decemberben. Ehhez a képzéshez az vezetett, hogy mediátorként, amikor annyi válási gyászban szenvedő személlyel találkozom, úgy éreztem, ezen embereknek szaksegítségre lenne szükségük. Ehhez viszont nekem tudnom kellett, mit jelent a gyász, akár haláleset, akár veszteség kapcsán érzi is az ember.
A veszteség, ami egy halálesetkor ér bennünket sokszor váratlanul ér. Akkor sem kisebb a veszteségek fájdalma, ha volt időnk, lehetőségünk felkészülni rá.
A gyászunkban viszont gyakran egyedül maradunk, hiszen egy idő után nem akarunk senki terhére lenni, úgy érezzük, magunknak kell ezekkel a bonyolult érzésekkel megküzdenünk. Ám ez tévhit!
Az első, amire a képzésen ráeszméltem, hogy nem beszélünk a halálról (kivéve, amikor friss a hír) még a legszűkebb családban sem, vagy a baráti társaságunkban. Nem tudom, ki mit szeretne, ha egyszer távozik, hogyan rendezné a dolgait! Ez ijesztő! Nem beszélünk a gyász miatt érzett sokszor ellentmondásos érzésekről! Mindezt azért, hogy megkíméljük a másikat!
A második felismerésem a képzésen, hogy semmiféle segítséget nem adok az itt maradott hozzátartozóimnak, ha nekem kell előbb távoznom ebből a létből.
Nincs egy olyan mappa, ahova leírnám, mit hol találnak, miről rendelkezem, milyen a bankkártyám hozzáférési kódja, nincs szellemi örökségem, nincs elrakva egy búcsúlevél a gyerekeimnek, a kedvesemnek, a szüleimnek… Azt hiszem, ha felkészületlenül távozunk, jóval nehezebb lesz az élete a hozzátartozóknak, mert az ügyintézés rengeteg energiát vesz el tőlük, van, hogy több hónapos intézni valót hagyunk hátra.
Talán ezt nem kellene mappába gyűjteni, más módja is van, de próbáljátok ezt a témát felhozni bárkinek, biztosan beléd fojtja a szót (általában azzal, hogy még nem fogsz meghalni). Ha nem tabusítanánk a halálunkat vagy másokét, nem rettegnénk tőle ennyire.
A koronavírus-járvány erre is rámutat. Hiszen rettegünk az elmúlástól, mert elhisszük, örökké sebezhetetlenek, egészségesek, fiatalok maradunk.
Aztán egy pillanat alatt átfordul az élet, és egyszerre zuhan ránk minden illúziónk.
A gyász szakaszai mindenkinél mutatnak egyéni eltérést, de ha egy gyászolónak valódi segítséget szeretnénk nyújtani, hallgassuk meg. Nem kell segítő tanácsokkal ellátni, csak visszajelezni, hogy figyelünk és megértjük.
A harmadik dolog, amit tudatosítottam a képzésen, hogy nem nőhetnek fel a gyerekek burokban, ahol mindentől védjük őket, és az élet mulandóságával csak akkor szembesülnek, ha a legszűkebb családból veszítenek el valakit.
Ideje másképp, máshogy gondolkodnunk az életünkről és az szerint az elmúlásról is.
