Fotók: Ugróczky István
Vasárnapi mixsorozatunk egy nagyon értékes epizóddal gazdagodik. Mellár Dávid kortárs szlovákiai magyar költő, aki most egy különös zenei világba kalauzol minket. A mai zenés összeállításban ötvöződik a balkán jazz-folk, a trip hop, a vidám tánczene, mely tempós goába megy át. Főszereplőnk zenei világának fényes tükörképe.
Mellár Dávid, a pozsonyi Comenius Egyetem doktorandusza, szerkesztő, költő vagy valami egészen más.
Számtalan koncerten találkoztunk már. Tudom, hogy lételemed a zene. Mesélnél róla, milyen ez a kapcsolat?
Alapjáraton eléggé fluid személyiség vagyok (pozitív és negatív értelemben is, ha ragaszkodunk ezekhez a kategóriákhoz): egyrészt befolyásolható, másrészt nyitott. Ezt a képlékenységet tükrözi a zenéhez való viszonyom is. Hagyom, hogy hatással legyenek rám a körülöttem lévő emberek. Nem tudom nem hagyni, ha kialakul bennem valamiféle megmagyarázhatatlan (hisz alig „ismerem“) szimpátia és bizalom egy emberrel szemben.
Aztán a saját (?) személyiségbeli szűrőimen és érzeteimen keresztül már magától specifikálódik az adott irányba az ízlésem, de van olyan is, hogy valaki elsőre totál betalál egy zenével. Vagyis minden most következő zenei irányzatot tudnék valakihez, vagy valakikhez kötni, akik bevezettek az egyes zenei univerzumokba.
Milyen zenei irányzatok voltak rád hatással eddig?
A klasszikus zenéből igazán a kortárs, illetve 20. századi minimalizmus volt rám hatással az észt Arvo Pärttel kezdve Yann Tiersenen keresztül Philip Glassig. Glass Metamorfózisa egyszerre szédít egyre beljebb és egyre kívülebb önmagadtól. Tényleg (át)változás ez, a folytonos visszatérés paradoxonában.
Nagyon szeretem a folk vagy abba az irányába mutató zenét is Mexikótól Grúzián át a szibériai kortárs vagy törzsi népzenéig. De az összes közül leginkább a romazene (a cigánymuzsika – kinek hogy tetszik) és a Balkán zenéje hat rám: egyfajta kelet-közép-európai otthonosság érzetét kelti bennem. Számomra ez a zene tele van szenvedéllyel, indulattal, felfokozottsággal, ami a nép mentalitásából kiindulva nem is meglepő. De egyébként is, a népzenének pont az az egyik legerősebb oldala szerintem, hogy az érzelmekre hasson.
Ebben a tekintetben a hazai Varkocs is csodajót alkot.
A zene azon szép dolgok egyike a világon, amit nem érteni, hanem érezni kell. S ebből a szempontból mindegy, hogy valaki a mikrofon melyik oldalán áll. Számomra a legtisztább letükröződése ennek már ott van az ősi sámánzenékben is: amikor a törzs együtt lüktetett a sámánnal.
Sokáig hittem azt és gondoltam úgy, hogy „az igazi zene ott kezdődik”, ahol emberek különböző hangszereket szólaltatnak meg. Vagyis az elektronikus alapú zenekét nem sokra tartottam. Mozart meg Lukács Laci, azok igen! Az már zene!
Először talán a Gonsofus nevű hazai zenekarral kapcsolatban kérdőjeleződött meg bennem igazán alapjaiban ez a szűklátókörűség. A két tagból álló formáció egy egész zenekarnyi „igazi“ hangszert szólaltat meg egyszerre. Felépíti a zenét, egymásra játssza annak rétegeit. Biztos sokan és régóta csinálják már ezt, de nekem ebben az értelemben ők voltak a megvilágosodás, hogy akkor most hol is kezdődik, és mi is az a szó szerint vett élőzene. Szerintem a Gonsofus egyébként csodásan szólna az NFG-ben is, vagy egy következő NFGreenen.
Majd jött egy olyan zene, ami teljesen eltörölte bennem az „élő“ és az elektronikus zene közti határokat, azt a általánosító szembeállítást, amit a Wikipédián valahogy így fogalmaztak meg: az „automata“ jellegű elektronikus zenét tömegtermékként, nem pedig műalkotásként kezelik, szemben a folytonos gyakorlást, esetenként virtuozitást igénylő hangszeres (elsősorban rock-) zenével. Rájöttem, hogy mindezt nem kell összehasonlítani, ezek egyszerűen egymás mellett és egymással létező dolgok. Lehet gyönyörű ez is, meg az is. Sőt, egy zene lehet egyszerre ez is meg az is, például a moduláris szintetizátorokkal létrehozott elektronikus zene. Amikor először leültettek egy ilyen (igazából nem egy, hanem többféle, összekapcsolt) moduláris szintetizátor(rendszer) elé, csak pislogtam. Analóg zene ez a javából: tiszta, nyers energiából kifacsart, az áramkörből kitekergetett alkotás. Csak két pajtást említenék itt, akik a zene létrehozásán keresztül sokkal többet tudnak minderről mondani. Az egyik Szabó Máté, akit talán legtöbben a Jóvilágvan zenekar meghatározó egyéniségeként ismernek, pedig nemcsak a gitár áll jól a kezében.
Valamint Andrung Heinzelmann, vagy ahogy többen is ismerhetitek Hizsnyai Bandi, aki egyelőre kísérleti, gyakorló fázisban, de majdnem minden nap muzsikál nekünk moduláris szintetizátorán Bristolból.
Legyen az egy kétszázéves hegedű, elektromos gitár, DJ-keverőpult vagy csak simán valakinek a hangszálai, esetleg egy megfelelően huzalozott áramkör: mindenben ott a potenciál a szépre és a csodára, csak elő kell tudni belőle „varázsolni“.
Menjünk vissza a kezdetekhez. Emlékszel gyerekkorodból az első pozitív impulzusra, amit a zene adott?
Az első pozitívra nem igazán, de az első negatívra annál inkább. Utólag az Egy rém rendes család egy rossz jelenetének hat az egész szituáció. A családdal Horvátországba mentünk nyaralni az egyik nyáron. Kocsival persze, kicsit aggódtak is a szülők, hogy a kisöcsém hogy bírja majd ki a hosszú utat. Apum akkoriban sok Boney M.-et hallgatott, a tesómnak pedig megtetszett a Rasputin és a Brown Girl In The Ring, szóval gondolhatod, ha nem ez a két szám szólt a 8 órás úton, akkor a tesóm elkezdett torkaszakadtából üvölteni. Jó pár évig átkapcsoltam a rádiót, ha megszólalt valamelyik szám.
A elemi- és középsulis, később az egyetemen töltött éveid alatt milyen zenei műfajokat hallgattál, és melyik korszak volt számodra a legjelentősebb?
Sokatmondó lehet az első „originál“ CD-m, amit a hetedikes sítúráról hazafelé vettem a maradék pénzemből valamelyik Tescóban. Britney Spears. Ráadásul: The Greatis Hits! Ugyanekkor a sokkal kifinomultabb zenei ízléssel rendelkező osztálytársam megvette az akkor frissen megjelent Green Day-lemezt, az American Idiot-ot. Később kölcsönkértem tőle (neki persze esze ágába sem volt elkérni Britney-t), és innentől jó pár évig – a Viva zenecsatornákon hódító – pop-punk-, punk-rock- és néhány „keményebb“ rockzenekar volt meghatározó az életemben: Blink182, Sum41, Good Charlotte, Limp Bizkit, Tankcsapda, Metallica, Korn stb. – akik hirtelen most eszembe jutottak. Hozzá kell tennem, hogy ezekben az években imádtam és rajongtam ezért a zenéért, benne voltam nyakig a magam módján. A gimiben nem foglalkoztam sokat a zenével, azt hallgattam, ami jött: Eminem, Tiësto, David Guetta, stb.
Elég későn és lassan érő típus vagyok, ezt mindig hangsúlyozom (de lehet, hogy csak gyáván ezzel takaródzom, ki tudja). Az egyetem alatt kezdett csak kialakulni bennem újra valamiféle komolyabb érdeklődés a zene iránt. Megismertettek pár kortárs klasszikussal, ami ráébresztett, hogy én még az alapiskolában hegedűórákra is jártam pár évig, és kötelező volt megtanulnunk furulyázni is, mivel zeneosztályos voltam. Majd visszatértem a rockhoz, de itt is már csak az öreg klasszikusokhoz: The Rolling Stones, The Doors, Pink Floyd, Nirvana, Queen, Deep Purple, a Tankcsapdából pedig az évek során LGT lett, hogy itt is említsek magyar zenekart is.
Van olyan stílus, amivel nem tudtál sosem azonosulni?
Igazából eddig csak a metálnak azon műfajaival nem tudtam azonosulni, amelyekben hörögnek és minél inkább és egyre jobban hörögnek. Most már legalább értem, hogy miért és mit szeretnek benne bizonyos lelkialkatú emberek, de még ma sem tudok azonosulni vele.
Mi volt eddigi életed legnagyobb zenei vagy koncertélménye?
Ez az élmény mindig épp akkor van. A pillanatban, amikor zenét hallgatok vagy koncerten vagyok és adottak a körülmények, sikerül elengednem magam. Legutóbb például tegnap este volt „életem eddigi legnagyobb zenei élménye“ egy szál gondosan megtekert cigi mellett, hanyatt dőlve az ágyamban.
Manapság mennyi időt töltesz zenével, és miket hallgatsz főleg?
A pandémia alatt egyre többet. Vagyis ez az egyik pozitív hatása az én életemben a korlátozásoknak, hogy kicsit több időm jut zenét hallgatni, mivel nem mehetek ide meg oda. A kérdés másik részére az a tíz szám a válaszom, amit összeválogattam.
Mi a véleményed arról, hogy az ember választékos zenefogyasztóvá váljon és ne érje be a kommersz toplistás zenékkel?
Én úgy látom, laikusként, hogy manapság ez már nem is annyira kérdés, mivel a kulturális túltelítettség korában élünk. A Spotify, a Youtube és számos más zenei platform egy rendkívül vegyes és színes zenei fröccsöt vagy turmixot (ki mit szeret) kever nekünk minden nap újra és újra. Mark Fisher szerint mostanra egyenesen megszűntek az önálló műfajok, azok már csak kísértenek, nyomokban jelennek meg, a mértéktelen kulturális termelés miatt pedig egyébként is beláthatatlan a szcéna, legyen az irodalmi, zenei, képzőművészeti stb.
Persze mindenekelőtt kell, hogy legyen az emberben egyfajta (vagy épphogy sokfajta) nyitottság és őszinte érdeklődés a világ tágassága és változatossága iránt.
Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja számomra, hogy régen én is például kizárólag a punk-rocknak és a pop-punknak adtam el a lelkem, vagyis rétegzenét hallgattam. Szerintem sokan így voltak ezzel akkoriban, hogy: csak a hip-hop, csak a trance, csak a hardrock, stb. Ez egyrészt szűklátókörű hozzáállás volt, másrészt viszont tényleg megéltem egész lényemmel akkor azt a zenét, hatott rám. Ma már legtöbbször csak nosztalgiából hallgatunk rétegzenét.
Most, amikor feloldódni látszanak a zenei határok, azok a stílusok pedig, amelyeknek nem sikerült összehangolódniuk másokkal, visszaszorultak oda, ahonnan jöttek: a szubkultúrákba, pár elszánt és sokszor fanatikus rajongóval. Most azt látom, hogy a zeneélmény és a zenehallgatás is kezd kissé felszínessé válni. Vagyis az a tendencia erősödik, amit régen a Viva meg más zenecsatornák Top40-es listái képviseltek az olyanoknak, amilyen én is voltam a gimiben: ami jött, azt hallgattam. De a zene nem hatott rám igazán, nem szólított meg, nem merültem el benne. Csak hallgattam, néha élveztem, de nem úgy, ahogy élvezni lehet valamit teljes odaadással. Ez a felszínes zenei stíluskavalkád látszik számomra totalizálódni, amikor a zene csak egy Spotifyról elindított háttérzaj.
De végeredményben szerintem mindegy, hogy hogyan és milyen zenét hallgat valaki, ha bele tud feledkezni, és közben el tud feledkezni magáról. Nem hiába mondják, hogy a zene olyan, mint a jó szex. Vagy fordítva, ki tudja. De minden közhelynek magas koncentrátumú igazságtartalma van az emberre nézve.
Térjünk a mixre, ami a nyolc (lehet tíz) kedvenc zenédet tartalmazza. Mi alapján válogattál?
Visszakanyarodva a kiinduláshoz, az állandó változékonyságomhoz, egy pillanatképet szeretnék adni arról, hogy jelenleg miben vagyok benne épp nyakig, ami dimenzionálisan mindig egy kicsit múlt is, jövő is.
ÜZENET A MIXHEZ:
Have a Nice Trip!
A MIX:
TRACKLIST:
1. Focus – Hocus Pocus
2. Canned Heat – Going Up The Country
3. Goran Bregovic – Marushka
4. Csókolom – Mori Shej, Sabina
5. Gonzofus – No Se Vaya
6. Tosca – Gute Laune feat. Tweed
7. INZO – Spectrum
8. Kalki – Varanasi
9. Hélène Vogelsinger – Astral Projection
10. Glue Trip – Elbow Pain
Az eddigi epizódokat megtalálod ITT.
