Fotó: Pixabay
Például a tavaszra. Az arcomat a nap felé fordítom. Ugyanazt érzem ebben a februári napsütésben, mint bármelyik másik évben, legyen az 2021 vagy akármilyen más számsor. Amikor úgy kell nekünk a medvehagyma vagy a hóvirág érkezése, mint egy falat kenyér. Lerúgni a hócsizmát, eltenni a jégkaparót, becsomagolni a szürkeséget, melankóliát, erre vágyunk ilyenkor mindannyian.
Vagy arra, hogy végre történjen valami csoda, ami a világjárvány statisztikai adatait lejjebb nyomja, a tévében majd többórás sajtótájékoztatón elmondják, milí obcsanyia, a világjárvány véget ért, megnyitjuk a határokat, megnyitjuk az életet. Jöjjön, kerüljön beljebb, foglalja el méltó helyét! Akkor aztán összeborulunk, talán még sírni fogunk a boldogságtól, leporoljuk a csinos cipőnket, és minden étterem, kedvenc kis kávézó teraszát teletöltjük nevetéssel, tervekkel, talán még annak is széles mosollyal fogunk köszönni, akinek eddig nem szívesen. Mert örülünk, hogy él és egészséges.
Mi most arra is várunk, hogy megint elinduljon egy kaland, amiben új szerepek, új kihívások elé nézünk. Már nincs sok hátra, hogy megismerjük azt a kislányt, aki megjelent jó pár álmunkban, tervünkben.
Izgatottság, félelem, kérdőjelek, logisztika, ezeknek az összegyúrt gombóca várakozik az ajtónk előtt, hogy egy cseresznyevirágtól illatos április napon bekopogjon és betöltse az életünket.
Az arcomat a nap felé fordítom, aztán a kerítés mellett megpillantom, ahogy egy kis hóvirág bimbója a vizes avar alatt utat tört magának. Sms pittyanása töri meg a csendet. Apukám jövő héten kapja meg a második adag koronavírus elleni oltást.
Sóhajtok. Erre már nagyon vártam.
