Fotó: Pixabay.com
Egy Popper Péter videó hallatán hasított belém a felismerés, hogy azt, aki egyszer elkezd őszinte, illetve őszintébb életet élni, a körülötte lévő emberek szinte őrültnek tekintik. Tehát, ha kilépünk a megszokott, környezetkárosító, állatkínzó, szennyező, pazarló, herdáló életünkből, már nem vagyunk normálisak? Valóban?
Bolygónk hozzávetőlegesen négy milliárd éves. Ennyi idő kellett, míg eljutottunk idáig. Mi, a nagyszerű emberi társadalmunk, akik királyoknak tekintik magukat kis szemétdombjukon, az elmúlt kétszáz év alatt sikerült taccsra vágniuk ép környezetüket. Ezen elgondolkodtatok valaha?
A fiatal generáció úgy érzi, hogy nincs köze a természethez. Nem mennek ki az erdőbe, nem csodálják meg a fákat, nem néznek fel az égre, nem keresik a csillagállásokat. De miért nem? Mert mi magunk, az idősebb generáció is csak otthon ül, műanyagba csomagolva bent a lakásukban.
Kialakítottak egy biztonságos illúziót, amiben vígan éldegélnek. Majd azzal nyugtatják magunkat, hogy ez már csak így van, a Föld eleve halálra van ítélve. Mit tehetnénk mi, kisemberek?
Most sem hallunk mást, nem is olvashatunk mást. Ha megnyitunk egy hazai hírportált, vagy hallgatjuk a napi híreket, ömlik ránk a politika, a vírus, a katasztrófák, valamint a celebvilág nagyszerű hírei. De ki tanít meg, ki segít nekünk élni? Ez nem menő? Ettől már valóban nem lennénk normálisak?
Miért nem arról tudósítanak főműsoridőben, vagy a szalagcímek közt, hogy hol van szemétgyűjtés épp, hogy hogyan lehetünk önállóak, vagy hogyan forgassuk vissza a földbe azt, amit nem használunk, ami „szemét” , azaz melléktermék. Hogy hogyan éljünk megfelelően, szépen és fenntarthatóan?
A düh és a csalódottság, a bosszúvágy semmit sem segít ezen. Egyedül az, ha mi magunk naponta teszünk valamit. Ha aznap nem a halál és a pusztítás, hanem az élet és a teremtés oldalára állunk.
