M(ua)y Thai (4. round): Hat hét a paradicsomban – A magyar gyomor ütközete a távol-keleti ízekkel!

Fotók: Pixabay.com

Thaiföldön a nappal és az éjszaka valóban nagyon különböző világ! Lemegy a nap, felgyúlnak a fények, eltűnnek a mindennapi munkájukat végző emberek, és előjönnek a „vámpírok”, fokozódik a nyüzsgés, hangosodik a zene, egyre tarkábbak a reklámhordozók fényei, egyre többféle (illatnak nehezen nevezhető) jellegzetes thaiföldi „buké” áradozik mindenfelől. És ami a lényeg! Előbújik az esti street food univerzum és kezdődik az éjszakai élet…

Ha lemaradtál az első részről, itt találod:

M(ua)y Thai (1. round)

M(ua)y Thai (2. round)

M(ua)y Thai (3. round)

Ahogy lazulgattunk a „The Dock” chill bár első emeletén, egyszer csak Nuni odaszólt valamit az épp arra haladó pincércsajnak, aki hamarosan már hozta is Nuni rendelését. Egy kisebb vödörrel a kezében, benne körülbelül egy méteres szívószálakkal mérte felénk a lépteit. Akkoriban még sosem láttam ilyen fajta italfelszolgálást, ám a kis vödrünk telis-tele volt jéggel, az pedig „nyakon” öntve egy fél literes Mekhong thai whiskyvel és vagy hat üveg energiaitallal. A nálunk is jól ismert energiaital thai változata merőben más. Sokkal édesebb, sokkal kisebb üvegben kínálják, ám olyan „bombát” ad, mintha egy ló rúgott volna szájba. Akkoriban nem oldottam ezt a italkeveréket, mivel gondoltuk, itt ezt így szokás, ám a fekve, szívószállal szürcsölgetett jéghideg koktél egy idő után teljesen más dimenzióba repített… 🙂

Több órát töltöttünk a „Dockban“, miután kissé megéheztünk, majd úgy döntöttünk, körülnézünk, mi a helyzet az esti street food terén. Már épp ideje megmozgatni a csontjainkat, gondoltuk, mert a meleg hatására kezdett a fejünkbe szállni a „dicsőség“. Imike is minden pillanatban az óráját leste, majd hatalmasakat kacagva jelentette be az időt, akár egy kakukkos óra… 🙂

Így hát „lecuccoltunk“ az utcára, ahol lépten-nyomon kínálgatták a portékáikat a helyi piacosok. Az ételárusok is mindenfelé megjelentek, és számunkra oly sok ismeretlen élelmet kínáltak, hogy szemünk-szánk nem bírt betelni a látvánnyal.

Az, hogy az e célra átalakított oldalkocsis motorokról árultak, még hagyján, ám hogy egy teljes menüt képesek elővarázsolni pár perc alatt, az szinte hihetetlen. Sokat töprengtem, hogy mennyire lehet higiénikus az ilyen fajta ételárusítás, ám úgy döntöttünk, hogy ez alkalommal mindent kipróbálunk, ha kell, még a kígyó véréből is iszunk… 🙂

Akkoriban volt újdonság a mozikban „Titanic” Leo Thaiföldön forgatott filmje (A part), amely egy eldugott szigeten lévő titkos földi paradicsomról szólt (de gondolom ezt már mindannyian tudjátok), ezáltal Thaiföldnek hatalmas népszerűséget szerzett a világ minden pontján. Ez nagyon jól látszott a mi esetünkben is, hiszen az utcán annyi féle nyelven beszélő embereket még talán nem hallottam soha.

Na, de térjünk vissza a „kajához“, mert a magyar gyomrunkban már citeráztak a zenészek. Nem tétováztunk, megálltunk egy thai mamánál, és hamarosan már fogyasztottuk a pálcikákra tűzdelt húsokat, amelyekről sokszor azt sem tudtuk, melyik-melyik, és hogy milyen húsból is készültek valójában. A csirke, marha vagy disznóhúsos, satay-nak elnevezett ételek nagyon illenek az utcára. Pálcikán fogod, mártásba mártod, és azonnal fogyaszthatod. Menet közben, állva, fekve, bárhogy, mert egyszerűek és nagyszerűek. A fűszerezésük még kissé idegen volt, ám kezdtük nagyon otthon érezni magunkat ebben az ízvilágban, és kimondottan megtetszett az utcai étkezés. El sem tudom mondani, mennyi mindent kóstoltunk, ám a végére nagyon megkívántam az édeset.

Kérdem Nuni barátomtól, hogy melyik a legjobb thai édesség? Szemrebbenés nélkül rávágta, hogy a mango sticky rice (a borítóképen), és annyit fűzött hozzá, hogy amennyiben azt megkóstolom, azonnal rabul ejt, és odahaza is ez az édesség fog állandóan a fejemben járni.

Mondtam, rendben, legyen, így nagyobbakat lépkedve, mindannyian lestük a ételkínálatot, míg rá nem találtunk a desszertünkre. Azonnal kértem egyet, nem volt vele másképp Igor és Imike sem, így kis idő után már kanalaztam is Thaiföld oly híres desszertjét, amely hírneve még Buddháéval is vetekszik.

Mikor az első kanállal a számba vettem, akkor éreztem életemben először, hogy valójában miről is szól a mangó valódi ízvilága. Nem hittem az ízlelőbimbóimnak, hisz oly selymes és annyira jellegzetes aromával rendelkezett. Amikor a kanalamat megmerítettem a ragacsos rizsben, éreztem a massza krémes állagát, majd kóstoláskor újra „extázisba“ estem, hiszen oly selymes állaggal és kókuszos ízvilággal rendelkezett, amilyet ez idáig elképzelni sem tudtam. Egészen addig a Bounty vagy a Kokó csoki volt a hasonlítási alapom. Annyira megtetszett, hogy azonnal „bevágtam“ belőle még egy adagot, ám a másodikat már ananásszal kértem.

Higgyétek el, hogy egészen addig nem éreztétek a gyümölcsök valódi ízvilágát, míg a Föld egyenlítőjéhez közeli éghajlatú termésből nem kóstoltatok! Orbitálisan eltér a hozzánk behozott gyümölcsök ízvilága azokhoz képest, amelyek Thaiföldön fogyaszthatók frissen.

Tele pocakkal, szuszogva tappogtunk tovább az úton, míg meg nem hallottuk a Green Mango diszkóból áradó zenét. Nuni azonnal rávágta: „gyertek fiúk, lemozogjuk a felhalmozott energiánkat, és végigmulatjuk az éjszakát“. Higgyétek el, nekünk sem kellett kétszer mondani, így rövid időn belül már a Green Mangóban támasztottuk a pultot…