Fotó: Pixabay.com
Nézem a virágokat, ahogy bontják a szirmaikat. Mintha én is együtt születnék újjá velük és a magam teremtéstáncát figyelném. Az élet játékát, s vele a csupasz lélek metamorfózisának egy apró csodáját.
A nárcisz élénk sárga, a tulipánok tűzpirosak, a jácintunk az utcafront felől pedig olyan ártatlan rózsaszín, hogy már-már sajnálom azért, hogy hozzánk érkezett, a hírhedt városi bénázókhoz, akik még a gazt sem tudják megkülönböztetni a nemes füvektől.
Kicsit olyan érzés ez, mint amikor szerelmes vagy. Határozottan állítod, hogy ilyen még nem történt veled, ilyen nagyon, ilyen mélyen, ennél kölcsönösebben és ekkora egységben még soha, de soha nem voltál senkivel sem. Meg vagy róla győződve. Eltántoríthatatlanul. Tehát ez valahol igaz is.
Én is valahogy így vagyok most. Ilyen gyönyörű napsárga, tűzpiros és ártatlan rózsaszín tavaszom még nem volt egész életem során. A saját bőrömön érzem a friss rügyek pattanását, a csírák serkenését, sejtszintre hatolva tapasztalom a tavaszi szelet, ahogy az ereimben fújja, keveri az élet vizét, felpezsdítve ezzel minden szervemet, ami aztán egyszerre kiáltja: ÉLET.
Itt egy új élet. Megint. Egy újabb tavasz. De ez most mégiscsak más, mert most itthon vagyok. Itthonra leltem.
Még az is lehet, hogy kettős állampolgár leszek. Szlovák-magyar, akarom mondani magyar-szlovák. Milyen jó. A föld a talpam alatt egy kicsit az enyém is lesz. Szlovákiában, de mégis magyarul élve.
