Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – idősebb és ifjabb Lelkes Ernő
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Ezúttal is egy egyedi apáról fiúra kapcsolatból kap ízelítőt a kedves olvasó, benne őszintén beszélünk érzelmekről, szeretetről, szenvedélyről. Idősebb és ifjabb Lelkes Ernő sztorija megmutatja a DAC hivatalos fotósának egy másik oldalát, amikor még a lelátóról követte a mérkőzéseket. Az is kiderül a riportból, hogyan lehet „fénnyel írni” a klub sikereit, és miképpen éli meg a fotós azt a pillanatot, amikor a DAC góljainál tombol a lelátó, neki pedig szinte rezzenéstelen arccal kell átadni az emóciókat, fényképek által.
Ernő meséld el kérlek a DAC-hoz kötődő első emlékeidet, úgy is fogalmazhatnák, mi volt a fényképezés előtt?
Édesapámnak a régi prolitribünön volt a törzshelye. Konkrét évszámra nem emlékszem, de egy alkalommal valami olyan „utasítást” kapott anyutól, hogy akkor mehet ki meccsre, ha engem is elvisz magával. Kisgyerek voltam még, nem kötött le a foci, általában a fekete salakpályán játszottam, nemegyszer rettentő szutykosan kerültem haza. Következő emlékem az, hogy már 30-40 perccel a meccs előtt a kerítésbe kapaszkodok. Mivel alacsony voltam, csak így láttam valamit a meccsből. Néztem a focit és elvarázsolt Audiék játéka.
Apuék közel álltak az akkori B-középhez, a lelátói hangulat mindig külön élmény volt. Ez is hozzájárult, hogy beleszerettem a DAC-ba, hisz’ a DAC nem csak az, ami a pályán történik, hanem az is, ami körülötte van.
Emlékszem, a fatribün alatt volt a büfé, apu mindig bement meccsek után, kofolát vagy piros málnát hozott ki nekem. Aztán lebontották a fatribünt, és felépült helyén az új fő lelátó (azóta már ez sincs meg).
Apu oda vett kettőnknek bérletet, mikor idősebb lettem, már én intéztem. Odaadta a pénzt, és bementem a klubba, volt ott egy néni, kinyitotta az előző évi füzetet, és ha stimmelt a név, kiadta a bérletet. Minden hazai meccsen ott voltunk, de idegenbe is eljártunk, Nyitrára például.
A legmeghatározóbb élmény ebből az időszakból, amikor édesapámmal ölelkezünk a DAC-gólok után. Ezek a pillanatok szinte belém égtek.
Van egy fekete-fehér kép apuval együtt, a régi főtribünön, még középiskolás koromban készült. A Videotonnak volt a nyolcvanas években egy nagy menetelése, otthon néztük a meccseket, ugráltam, és a góloknál ugyanúgy összeölelkeztünk, mint a DAC-stadionban Később aztán baráti társasággal jártam ki a mérkőzésekre, ez nagyjából mind a mai napig érvényes, csak már más szerepkörben mozgok a stadionban.
Ezzel a fotózásra gondolsz, ha nem tévedek. Honnan jött az ötlet, hogy DAC meccseket fotózz? Meg az is érdekelne, hogy milyen a fényképész gólöröme?
Áron, a nagyobbik fiam 6 évesen kezdett el focizni a DAC-ban, 2001-es korosztály. Ő az a típus, aki csinálni szereti, nézni kevésbé. Volt egy kompakt fényképezőgépem, amivel a meccseinek egyes pillanatait próbáltam megörökíteni. Azt gondoltam, amit a szem lát, az elveszik, de a fotók által megmaradnak az emlékek. Nem voltam megelégedve a képeimmel, vettem hát egy komolyabb masinát.
Meccsről meccsre egyre jobban belejöttem a fotózásba, illetve bele is ástam magam a témába. Tulajdonképpen autodidakta módon tanultam meg fotózni.
Mindenképpen meg kell említeném egy nevet, Kertész Laciét, neki nagyon sokat köszönhetek. Rengeteg szakmai tanáccsal, tippekkel látott el a fotózással kapcsolatban.
Nagy Krisztián, a nem hivatalos DAC honlapra kért tőlem képeket, én pedig szívesen adtam. A sztori ott folytatódott, hogy a DAC új honlapját szintén Krisztián kezelte, és immár ide fotóztam. Adta magát a helyzet, a klubvezetés felkért és hivatalosan is a sárga-kékek fotósa lettem.
Ahogy a DAC fejlődött, úgy sikerült nekem is eljutnom egy bizonyos szintre, legalábbis a visszajelzések alapján. Ez egyébként az egész stábra érvényes.
Az elvárások mindig nagyobbak, a drukker nem is fogalmazza meg magában milyen képet szeretne, de ha egy minőséghez megvan szokva a szeme, az alá nem mehetsz. A kisebbik fiam, Máté próbálkozott szintén a fotózással, szerintem jó szeme van hozzá!
És hogy milyen a fotós gólöröme? Jobb esetben először lefotózom magát a gólt, majd a játékosok gólörömét. Ez maximális koncentrációt igényel, ezért abban a pillanatban a fotósnak nincs lehetősége kimutatni az érzéseit. Fáziskéséssel szoktam az öklömet rázni a csípőm mellett, amikor már elvégeztem a melót.
Gólnál, helyzeteknél, de például téves bírói ítéleteknél félre kell tenni az emóciókat, mert ha azok kerülnének előtérbe, nem lenne jó a fotó. Amikor minden elcsendesült, elkészültek a képek, és tudom, hogy a szurkolók már nézegetik, akkor jönnek elő belőlem azok az emóciók, amiket szurkolóként nem élhettem át.
Vagy mikor megnézem a meccs összefoglalóját, de olyan is előfordult már, hogy csak másnap tört elő belőlem. A krakkói meccs brutális sportélmény volt, munka volt, és öröm egyben. Pár hete újra megnéztem, és ismét előjöttek az ottani emócióim. Ramirez győztes góljánál behallatszik Kis Balázs elcsukló hangja, ami még jobban megfűszerezi a felvételt. Örülök, hogy fotósként részese lehetek a nyolcvanas éveket idéző, sőt túlszárnyaló DAC-sikereknek.
Most jöjjön az idősebbik Lelkes Ernő, kíváncsi vagyok, ő miképpen emlékszik vissza fiával való kapcsolatára a DAC-meccsek viszonylatában?
A feleségem, mint afféle fiatalasszony, nem szerette, ha az ember elmegy focira. „Mehetsz, viheted a gyerekeket is!” – aztán vittem magammal Ernőt, meg Krisztina lányunkat. Krisztina is jól megfürdött a salakpályán, nem figyeltem és elszökött, mi az álló tribünön voltunk. Többet őt nem is kellett elvinnem magammal, a szép fehér ruhácskája egy salak lett.
Ernő viszont a nyakamon maradt, jött velem mindenhova, érdekelte őt a DAC.
Nagy élmény volt a divízióban, Nagyszombatban a Lokomotíva ellen. Az istenért nem tudtunk gólt lőni, azon múlt a továbbjutás.
Aztán a bíró a 85. percben befújta a tizenegyest nekünk, akkoriban ő is „a mi emberünk volt” persze. A büntetőt meg Lépes Gyuri berúgta, azóta is többször megbeszéltük Gyurival ezt az esetet. Barátokkal, munkatársakkal utaztunk, Légen dolgoztam, onnan megvolt a stabil gárdánk az SZNL-ben, majd a ligában.
Prágába a Bohemiason Majoros Gyuri apja meghallotta a magyar szót, majd odajött hozzánk és bemutatkozott. Nagyon megörültünk neki, Gyuri nagy sláger volt akkoriban. Mondja Gyuri bácsi: „itt még akár győzhetünk is!” Erre én azt válaszoltam, hogy nem lesz ez olyan egyszerű.
Úgy is történt, mi próbáltuk játszani a saját játékunkat, a prágaiak meg rugdalták a gólokat. 8:0-ra kikaptunk végül.
Szerdahelyen átmentünk a „nyugdíjas” tribünre, nem volt egyszerű, protekció kellett, de megtaláltam a megfelelő embert. Korábban nem tagadom, mi is kiabáltunk át, hogy „nyugdíjasok szurkoljatok”, mivel ugye besegítettünk a kemény magnak a szurkolásba.
Már azok is öregek lehetnek, mint én, többen el is mentek közülük. Sokáig, még ’95-ben is, mikor nem nagyon volt pénze a klubnak, három bérletem is volt, hogy így is támogassam a DAC-ot. Ernő járt velem, meg Róbi vejem, de volt olyan, mikor egyedül ültem a három széken.
Másik nagy sztori Ernővel ’88-ban a Bayern ellen történt. Én kiutaztam Münchenbe, ő a nyitrai iskolában maradt.
Mikor hazajöttem, kaptam egy „meghívót” az internátra, merthogy az Ernő elszökött. Hazaszökött megnézni a meccset, ott nem volt tévé. Csak nevettem rajta, én is elszöktem volna a helyében.
Vittem azért valami csomagot magammal a nevelőnek, egyben elkértem Ernőt a visszavágóra, nehogy még abból is baj legyen. Jelenleg is van bérletünk az új Arénában, csak hát a helyzet miatt alig lehetett menni. Maradt otthon televízióban a haverokkal, borocska mellett.
Ha minden igaz, ez a helyzet éppen oldódik, valószínűleg újra hangos lehet hamarosan a stadion. Köszönöm mindkettőjüknek a beszélgetést, hajrá DAC!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…