„Család, ahol az élet kezdődik, s a szeretet soha nem ér véget.” Ezt az idézetet néhány évvel ezelőtt találtam az interneten. Azóta is nagy kedvencem, hiszen tökéletesen megfogalmazza, mi is az a család.
Sokak szerint a család csak addig fontos egy ember életében, amíg az meg nem alapítja a sajátját. Azt gondolják, hogy felnőttként a család már csak egy mellékága az életüknek.
Az én véleményem viszont az, hogy legyünk akármilyen idősek, az életünk kiindulópontja mindig ugyanolyan fontos lesz, mint kisgyermekként.
Persze, idővel úgymond kicsit változnak a szerepek. Csecsemőként még akarva akaratlanul is rá vagyunk utalva a szüleinkre. Nélkülük egyszerűen életképtelenek vagyunk. Egy-két éves korunkban még mindig elengedhetetlen a gondoskodásuk, és ilyenkor már foggal -körömmel ragaszkodunk is hozzájuk. Aztán ahogy egyre cseperedünk, úgy leszünk egyre önállóbbak. A biztonságot és törődést azonban még mindig az otthon melege nyújtja számunkra. Tinédzserként aztán jön egy időszak, amikor anyut és aput a hátunk közepére sem kívánjuk, de ez csak átmeneti időszak, hamar túllendülünk rajta. Utána ismét haza sietünk, ha valami bánt minket, mert tudjuk, otthon biztosan vigasztalásra lelünk.
Amikor eljön a „fészekelhagyás” ideje, az többnyire mindkét fél számára nehéz. Még akkor is, ha csak néhány kilométerrel arrébb költözünk a családi fészektől. Kis időn belül persze természetessé válik a dolog, hiszen ez az élet rendje.
Viszont akkor is rendszeresen visszatérünk a családi otthonba. Felnőttként is tudjuk, hogy ott mindig biztonság és szeretet vesz körül bennünket.
Erről a kötelékről nem lehet csak úgy megfeledkezni. Nem lehet csak úgy lefokozni és a lényegtelen dolgok közé sorolni. A család mindig család marad. Történjék bármi, rájuk mindig számíthatunk. Szemrehányás helyett szeretettel fordulnak felénk. Épp ezért a családunk egy egész életen át megbecsülést érdemel.
