FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Mai riportalanyommal „mélyebb” vizekre evezünk, és a DAC-ról, inkább mint közösségi élményről, az összetartozást megtestesítő fogalomról beszélünk. Sokszor elhangzott, hogy a dunaszerdahelyi stadion egyfajta „búcsújáró helye” a magyarságnak, éljenek azok bárhol is a Kárpát-medencében. Szerencsés helyzetben éreztem magam, mivel egy igazán hozzáértő embert kérdezhettem a témában. Klőr Levente Erdélyben született, majd Dunaszerdahelyen lelt második otthonra, vagy ahogy ő fogalmazott „addig jó, míg az embernek van egy itthona, meg egy otthona, tehát van mindig hova hazamenni”.
Levente a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen végzett angol–hittan szakon, és napjainkban az egyik dunaszerdahelyi szakközépiskolában tanít. Meggyőződésem, hogy elhivatottságával tiszteletet vívott ki az emberek körében, diákjainak pedig követendő példát mutat a mindennapokban, nemcsak szakértelmével, de a magyarsághoz fűződő értékrendjével is. Beszélgetésünk vezérfonalát szintén ilyen irányban vezettük.
Ugye, nem titok, hogy Erdélyben születtél, majd Dunaszerdahelyre hívott a szíved, így két helyen is megtapasztalhattad a kisebbségi létet, van viszonyítási alapod. Az erdélyi, illetve a székelyföldi klubok talán nyíltabban vállalják a magyarságukat, lásd a Csíkszereda hokicsapata magyar névvel indult a román bajnokságban is. Azt hiszem, a székelyek hozzánk, felvidéki magyarokhoz képest „tökösebbek”, és valóban csak a medvétől tartanak.
Erdélyből, a Mezőségből, pontosabban Kolozsvár mellől származom, viszont Székelyföld mindig is a szívem csücske volt és lesz is. Ha az erdélyi, illetve a felvidéki magyarságot kéne összehasonlítanunk, akkor mindenképpen el kell mondanom, hogy amikor 2005-ben ide kerültem a Felvidékre, sokan feltették a kérdést nekem: hol jobb, itt vagy ott? Azt szoktam mondani, addig jó, míg az embernek van egy itthona, meg egy otthona, tehát van hova mindig hazamenni, visszatérni.
Azt is kérdezték sokan, hogy milyen változást tapasztaltam, egyik kisebbségi élettérből a másikba csöppenve? Nagy változás nincs, de mégis azt mondanám, hogy van különbség.
Az igaz, hogy ide is egy magyar közösségbe jöttem, és jól érzem magam a Felvidéken, de az emberek mégis mások. Az, amiről beszéltünk, akár a foci kapcsán is, hogy az erdélyi magyarság összetartóbb, de főleg kitartóbb.
Ez az, amiben van még mit tanulni a felvidéki magyaroknak, az összetartás itt is megvan, de a kitartás kevésbé, lásd a kisebbségünk megélésében, illetve a nemzeti öntudatunkban, a nyelvünk és a kultúránk ápolásában.
Hogy a sportról is essen szó, említetted a csíkszeredai hokicsapatot, de ugyanúgy a Sepsi OSK focicsapatára is gondolhatunk, akik most nagyon jól állnak a bajnokságban, követem az eredményeiket. Amíg otthon éltem Erdélyben, nem sokat látogattam a sporteseményeket, viszont fociztam a haverokkal. Amikor ide kerültem a Felvidékre, akkor itt egyfajta DAC-láz fogadott, ami lényeges változást hozott az életembe. Ezt különösképpen a fiaimnak köszönhetem, mivel ők azok, akik kicsalogattak, hogy menjünk DAC-meccsre, apa.
Eljutottunk a DAC-hoz, gondolom amellett, hogy sárga-kék szurkoló lettél, viszed a dunaszerdahelyi foci hírét is Erdélybe?
Onnantól kezdve DAC-bérletet váltottunk, és amikor csak tehettük, kint voltunk a meccseken. Akkor is, ha azon mérgelődtünk, hogy nem megy jól a csapatnak.
Már annak, hogy együtt voltunk kint a stadionban 4-5 ezren magyarok – a későbbiekben még többen -, megvolt a varázsa, úgymond a hangulata. Érezte az ember, akár a Nélküled éneklése közben, hogy valami nagy dolog történik. Az, hogy ennyi magyar lehet egy helyen, és nem csak itteniek, de az Anyaországból, Erdélyből, a Székelyföldről, a Délvidékről is, mindig nagyon nagy élményt jelent, és ezek az élmények erősítik az embert, erőt adnak a mindennapi élethez is akár.
Tartom a kapcsolatot az otthoniakkal, családtagokkal, barátokkal, volt osztálytársakkal, sokan közülük meglátogattak már minket itt Dunaszerdahelyen. Egy-egy ilyen látogatást próbálunk úgy összehangolni, hogy amennyire csak lehet, legyen benne DAC-meccs is.
Sikerült többükkel kimenni a stadionba, ők is megtapasztalták már az itteni összetartozást, és azóta követik a DAC, ha úgy tetszik, pályafutását. Mindig küldök hivatkozást nekik, hol tudják nézni az éppen aktuális meccseket, hogy otthonról, Erdélyből bekapcsolódhassanak és szurkolhassanak a DAC-nak. Ez működik.
Örülnék annak, ha a DAC csapatában több itthoni játékost is láthatnánk, nagy szívfájdalmam, hogy itt van az Akadémia, képezzük az ifjúságot és végül mindenki elmegy máshova. Nem látjuk viszont őket a DAC-ban, alig vannak itteni magyar játékosok. Csíkszeredában például akad pár helybéli, Sepsiszentgyörgyön már kevesebb.
Volt a DAC-nak egy László Csaba nevezetű székelyudvarhelyi születésű edzője, aki az érkezését követően arról beszélt, hogy egy külhoni magyart igazán csak egy másik külhoni magyar érthet meg. Neked erről mi a véleményed?
Ez abszolút így van, és ahogy már elmondtam, nagyon sok emberrel találkozom, tanár létemre szülőkkel, diákokkal, és sokszor előkerül témaként az itteni és az erdélyi magyarság. A hasonlóságok, különbségek, és hogy hogyan éli meg egyik vagy másik nemzetrész a kisebbségi létet.
Úgy vélem, éljünk bárhol is a Kárpát-medencében, a magyarságunkat nem úgy kell megélnünk, hogy a mellünket verjük, mekkora magyarok vagyunk. Az a lényeg, hogy tegyünk is valamit a közösségünkért, ott, ahol élünk, ezen belül pedig építsük az egymás közötti kapcsolatokat, őrizzük a nyelvünket, ápoljuk a kultúránkat és a hagyományainkat.
Mint tanár ugyanezt próbálom átadni a középiskolában a diákjaimnak a mindennapokban, mert az iskola nem csupán a tanításról kell hogy szóljon, hanem a nevelésről is.
Ténylegesen bekapcsolódunk a magyar vonatkozású programokba, eseményekbe, úgy mint: a Nemzeti Összetartozás Napja, március 15-e, az Aradi vértanúk emléknapja október 6-án, vagy ’56 emlékezete október 23-án stb. A Rákóczi Szövetséggel karöltve részt veszünk különféle programokban, de bekapcsolódtunk a „Gyere velünk a DAC-ra” projektbe is, ami ugye évek óta ment, a járvány időszaka előtt. Iskolánk diákjait is sikerült egy találkozóra elvinni, majd mi is fogadtuk a DAC játékosait az iskolánkban. Sőt, egy focimeccset is szerveztünk a diákok és a DAC labdarúgói között.
Vagyis a foci, ha úgy tetszik, az emberi kapcsolatok építésének az egyik kiváló platformja, akár határon innen és túl is. Valószínűleg ezért lett a DAC szlogenje a Határtalan Szenvedély. Köszönöm szépen a beszélgetést Levente, és természetesen hajrá DAC, hajrá magyarok!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
