Kerek epizódjához érkezett a sorozat, eredetileg valami frappáns szívmelengető sorokat szántam ide, de közben lemosta az eső az agytekervényeimet. Ez a májusi, melyről úgy tartja a mondás, aranyat ér. Kézenfekvő hát, hogy inkább valami aktuális témával foglalkozzunk, nem kikerülve a fontosabb dolgokat, de közben könnyedebbre véve a tónust. Az utóbbi napokban annyiszor eláztam, hogy elkezdtek viszketni a lábujjaim. Megijedtem, vajon lábgomba okozhatja-e, aztán olvastam valahol, hogy bizonyos afrikai törzsi népek lábujjai közt úszóhártya alakul ki az esős évszakban. Csak ez lehet, igen.
Viccet félretéve, az év ezen szakasza immár konstans módon harc az elemekkel, a folyók vízszintje megemelkedik, a Csallóközt keresztül-kasul behálózó csatornarendszerek is bőségesen telítődnek vízzel. Talán csak az enyhe teleknek, illetve az árvízvédelmi gátak évekkel ezelőtti megerősítésének köszönhető, hogy nincs nagyobb tragédia belőle. Ne legyen! Látjuk a híradásokat az ország más részeiről, ahol a tűzoltóknak és a katasztrófavédelemnek egy perc nyugta sincs.
Milyen fura az emberi sors, a tűz oltásához víz kell, melyet gyakorta távolabbi helyekről szükséges a helyszínre szállítani.
Most pedig mindent eláraszt, utcákat, tereket, a vízelvezető csatornák már gyakorlatilag nem bírnak az égi áldással. Nemrég a Szent János lapost említve arról írtam, hogy napjainkban csupán nagyobb esőzések után telik meg vízzel a hajdani Duna-ág. Tisztelettel jelentem, ez már megtörtént, de talán nincs is szükség rá, hogy a város szélére menjünk egy kis tócsáért.
A kisgyerekek legnagyobb örömére persze, akik nem vetik meg a huncutkodást, és minden talpalatnyi helyet végigtappognak, jobb esetben gumicsizmában. Például a Štúr utca Erzsébet téri végénél, ahol egy kiadós zuhé után néha már csak ladikon lehet átkelni a zebrán. Ez valahogy évtizedek óta senkinek sem szúrja a szemét.
Talán csak a vízelvezető csatornát kéne gyakrabban tisztítani, vagy az út egyenetlenségét megoldani, hogy a víz el tudjon folyni.
Egyébként nem szeretnék pánikot kelteni, de aki tudja hol lehet letölteni Noé bárkájának tervrajzát, az megoszthatná kommentben, hátha jól jön még. Na de a címben is szereplő közmondást legfőképpen a tavaszi termények gondozása ihlette meg. Erre is akad intelem: nyugodjék édesapám szokta mondani a szobanövényei öntözésével kapcsolatban, hogy olykor kicsit vissza kéne fogni magunkat, mert a túlzott öntözéssel a vízisást is kidöglesztjük.
Mivel a szeszélyes, szeles április után a május általában száraz szokott lenni, ezért terjedt el régen a mondás: a májusi eső aranyat ér.
Csakhogy napjainkra nemhogy a hónapok csúsztak picit félre, hanem az évszakok is eltűnnek lassacskán.
Továbbra is érvényes ugyanakkor, hogy a növények jelentős része hálás a csapadékért, mert a virágzás utáni időszakban sok vízre van szükség a jó termés kifejlődéséhez. De ahogy már korábban említettem, a jóból is megárt a sok. Blokkos gyerek létemre anno sokat kertészkedtem, meg tudom különböztetni a gyomot a gaztól 🙂 , a gyümölcsfákat pedig a levelükről felismerem. Régen a gazdák megbecsülték a lezúduló esővizet, nagy hordókba gyűjtötték. Sokkal alkalmasabb locsolásra, mint a vezetékes, mert lágyabb. Ha jól tudom, napjainkra az esővíz gyűjtését is jogszabály tiltja, de biztosan akad szakavatottabb a kedves olvasók között, aki megcáfolja, ha tévedek.
Azt viszont meg kell hagyni, hogy az eső elállta után lehet a legszebb fotókat készíteni a városban. Persze csak addig, míg nem kezd el újra esni. Az esernyőket egy darabig még ne akasztják fel az előszoba fogasára…