Most, hogy lecsengőben van a covid aktuális hulláma, és lassan visszakapjuk a „régi életünket”, az ember jártában-keltében olyan dolgokat is észrevesz a városban, amit eddig nem volt alkalma látni. Nyilván betudható ez annak is, hogy csaknem fél éven keresztül „meg voltunk kötve”, és valóban csak a legszükségesebb dolgok után „koslattunk”, nameg munkába ugye, mert az nemesít. Vagyis a mindennapi kenyerünkhöz szükséges – én speciel nem voltam abban a helyzetben, hogy otthonról végezzem, és gondolom rajtam kívül még voltak ezzel így jó páran.
Térjünk a tárgyra: Nos kérem, a Kondé püspök utcában, a régi „Nagykázmér” – ismertebb nevén a Partizán vendéglő – helyén felépült egy jókora lakótömb, szinte kulcsra készen áll. Bár lehet, tévedek, de ottjártamkor mintha már a lakásokat csekkolták volna az érdeklődők. Az évtizedekig parlagon heverő terület, de mondhatni a belváros arculata így az Adóhivatal fölé magasodó építménnyel kapott egy új színt.
Az idősebbek bizonyára szívesen emlékeznek a régi Partizán – éttermi szalontüdőre, aminek a Csallóközben csak kevés helyen tudták meglelni a párját…
Most, hogy ennek helyén elkészült az új kompexum, a múlt egy darabja is távozik, az ízek szintén elfogynak.
Sok ilyen sztori lengi be Dunaszerdahely történelmét, néha fájó szívvel, máskor beletörődve, és a sorssal kezet fogva lépünk át régiből az újba. Elfogadjuk azzal nyugtatva magunkat, hogy talán valami jobb dolog várhat ránk, talán fél évszázad múltán a mostani újdonságokból is legenda születhet. Így volt ez a múltban is, mikor a rendszerváltozás után megjelentek az első maszek boltok, majd a város peremén a bevásárlóközpontok. Aztán divatba jöttek teljesen zöldmezős beruházásként a lakóparkok, megkurtítva a város határának zsíros termőföldjeit. És lám, vannak kivételek is, ez a mostani Kondé püspök utcabeli is egy ilyen.
Bennem valahogy a 70-es éveket idézi, amikor a városrombolást éppen a beépíthető területek hiányával magyarázták.
Persze nem mindent éltem meg személyesen, nincs még annyi ősz hajszálam. Ahogy a legutóbbi jegyzetemben, úgy ezúttal is korabeli újságcikkek között tallóztam. 1970-ben járunk, amikor a teljes városközpont sorsa megpecsételődött. Hogy pontosan mi történik, azt az Új Ifjúság c. folyóiratból tudhatjuk meg. Már a cím is sokatmondó: „Csak a templom marad”.
És valóban csak a templom élte túl a „pusztítást”, ahogy akkor, úgy manapság is kellettek az új lakások a fiatal pároknak.
1970:
A dunaszerdahelyiek közül is kevesen tudják, hogy városuk tulajdonképpen két részből áll: ó – és újvárosból. Az óvárost könnyen megismerik feltúrt úttesteiről, ugyanis a Városi Nemzeti Bizottság máris megkezdte a régi városrész teljes mértékű átépítését. Az idősebb épületekből csak a katolikus templom éli át a „tisztogatást”…
Aztán meg azért is nehéz adni háztelkeket, mert egyszerűen nincs miből. Ami van, az mezőgazdasági földterület. Tehát szükséges a „rombolás”…
Az átépítés valóban nagyméretű lesz. Középütt a templom, Dunaszerdahely lakosai számára egyetlen tájékoztató pont, a többi épület mind új. Egytől egyig. Azt mondják, 1973-ra elkészülnek az átszervezéssel…
Ma már tudjuk, ha picit csúsztak is, de végül elkészültek vele. A várost megfosztották a klasszikus értelemben vett óvárosától, eltűntek az utcák macskakövei is. Az urbanizáció olykor mondvacsinált ürüggyel átvágta a történelem fonalát. „Középütt a templom, Dunaszerdahely lakosai számára egyetlen tájékoztató pont” – vagyis a templom burkoltan nem is vallási – szakrális okokból vészelte át a múlt rendszer viharos évtizedeit, hanem, hogy tájékozódási pontként szolgáljon (sic!). Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy termőföldre építkezzenek, rombolni „kellett” a meglévő házakat. Manapság az olcsó behozatal miatt már „nincs szükség” termőföldre, így a város arculata egyenes arányban változtatja meg a Csallóköz mezőgazdasági jellegét is. Hogy ez jó vagy rossz, nem az én tisztem eldönteni…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
