Karanténban ragadt sminkkészlet és a többi…
A minap arra a szomorú (vagy nem is biztos, hogy annyira szomorú) következtetésre jutottam, hogy elég sok mindent hagytam karanténban. Nem is kellett ehhez lelki mélységekig mennem, elég volt csak a felszínt kapargatnom. Azután a lelkizést már inkább el sem kezdtem. 🙂
Szóval, csak az alapvető napi rutinokat vettem górcső alá. A járványhelyzet előtt sehova – kivéve a szüleimet – nem voltam hajlandó smink nélkül menni. Nem volt szó vakolatról és több kiló festékről! Csak egy egyszerű, finom, alap sminkről.
A „maradj otthon” időszakban viszont kimaradt a reggeli készülődésből a sminkelés. Igazából reggeli készülődés sem volt, hiszen hova is készülődhettem volna?
Nos, a helyzet az, hogy a sminkkészletem olyan jól érezte magát a kényszerpihenőjén, hogy valahogy nem is akar visszatérni hozzám. 🙂 Mondjuk úgy, hogy jól elvagyunk egymás nélkül. A spirálon kívül nemigen kerül rám más, esetleg néhanapján egy kis rúzs. Valahogy olyan természetellenesnek érzem, ha teljes sminket készítek magamnak, mintha az már nem is én lennék. Pedig komolyan mondtam, hogy azelőtt is csak minimális festéket tettem magamra.
Szegény ékszereim is egyedül szomorkodnak. Bár, elég klassz kis tárolójuk van, úgyhogy igazából lehet, hogy annyira nem is érzik ott rosszul magukat. 🙂
Az utóbbi időben a karórámon kívül más nem nagyon kerül elő. Erre a magyarázat ugyanaz: természetellenesnek érzem a csuklómon fityegő karkötőt és a nyakamban lógó ékszereket.
Na és itt vannak a cipők is… Azelőtt szinte mindig magas sarkú cipellőt viseltem, nagyon ritka volt, ha nem így történt. Többnyire ez csak akkor fordult elő, ha az adott alkalom megkívánta. Például a Baranyaiba természetesen nem tűsarkúban tipegtem be. Most viszont, egészen nehezen veszem elő a szép kis lábbelijeimet. Inkább csak belebújok egy kényelmes lapostalpúba és már megyek is az utamra. A magyarázat nem lesz meglepő: olyan idegennek érzem ezt is.
Hogy ezek a változások vajon időtállók lesznek, vagy inkább csak egy átmeneti dologról van szó, nem tudom. Mindenesetre azt hiszem érthető, hogy ezek után eléggé féltem a lelkem mélyébe nézni… 🙂