Az igazság sokszor fájdalmas, sokszor lehangoló, de akkor is tény marad. Hiába tagadjuk le, hiába próbálunk ferdíteni rajta. Lehet, hogy a megmásított változata kimondva jobban hangzik, s lehet, hogy kevésbé pusztító, ugyanakkor teljesen céltalan.
Sokszor saját magunkat is próbáljuk minden erőnkkel meggyőzni arról, hogy a fekete igazából nem is fekete, de mindhiába. A lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy mi a valóság. Úgy gondoljuk, ha magunk előtt is titokban tartjuk, akkor talán megváltoznak a dolgok, vagy legalább kevesebb fájdalmat okoznak. Viszont, ha jobban belegondolunk, hamar rájövünk, hogy ez csupán önámítás.
Az első és egyben legfontosabb lépés, hogy önmagunkkal szemben őszinték legyünk. Hiszen mégis hogyan várjuk el a másiktól, hogy őszinte legyen velünk, ha mi még saját magunkat is becsapjuk?
Merjük felvállalni az érzéseinket, a tetteinket, s annak következményeit! Meg kell tanulnunk beszélgetni önmagunkkal, meghallgatni saját lelkünket. Igen, ez így elég furán hangzik, de nyilván nem arra gondolok, hogy álljunk be a tükör elé és kezdjünk el hangosan osztozni a tükörképünkkel. Amire én gondolok, az teljesen más…
Olykor pihenjünk meg egy kicsit. Hagyjuk, hogy csend üljön körénk. Engedjük megszólalni lelkünket. Hallgassuk meg, mit mond a szívünk. Figyeljünk oda magunkra, a bennünk kavargó érzésekre és gondolatokra.
Ne próbáljuk mindig valamilyen zajjal elnyomni belső hangunkat, gondolatainkat! Ezek hozzánk tartoznak. Engedjük meg magunknak, hogy elmerüljünk bennük, éljük át őket minden porcikánkkal.
Ha fáj, akkor is. Csak így ismerhetjük meg igazán önmagunkat, csak így tudhatjuk meg, mire van valójában szükségünk. Amíg elhessegetjük igaz érzelmeinket, s helyükre próbálunk hamis vágyakat illeszteni, addig a boldogság csak egy illúzió lesz…
