Illusztrációk: A Jednota Fogyasztási Szövetkezett reklámplakátjai 1960-ból, nyitókép: szerző
Sosem vágytam gazdagságra, amúgy ha már itt tartunk, valójában mi határozza meg, hogy ki a gazdag? Akinek sok pénze van, vagy aki békében megfér lélekben önmagával? Tudom, az emberek úgy tartják, akinek a bőre alatt is pénz van, az mindent megtehetet. Valóban így van? Pénzen mindent megkapunk? Ha mégis választhatnék, nekem csupán annyi kéne, amennyiből feltételek nélkül el tudom tartani a családom. Például, hogy azt tehessek az élelmiszerüzletben a kosaramba, amit akkor és ott megóhajtok. Ergo még a „hó végén” se az ár szabja meg, melyik felvágottat választhatom, hanem a gusztus. Na jó, egy kertes ház, szolid udvarral azért még beleférne…
Valószínűleg nem járok messze az igazságtól, hogy rajtam kívül még jópáran gondolkodnak hasonlóképpen. Talán az sem közömbös egyeseknek, hol vásárolnak rendszeresen, bevallom én kimondottan hanyagolom a nagyobb bevásárlóközpotokat, éljen a hazai!
Tudom, sok a csábító akció, aztán bemegy az ember egy valamiért és teli bevásárlókocsival jön ki, aminek a fele később a kukába kerül. Hogy manapság mennyit ér a pénzünk, szerintem egy napi, általános bevásárlás is jól megmutatja, vagyis az, mit engedhettünk meg magunkak anno és mit most?
Azelőtt egy egyszerű bevásárláshoz elég volt pár korona, tegnap több mint egy húszast hagytam ott a reggeliért, meg az ebédhez való dolgokért. Euróban persze!
Édesanyám a minap ledobott száz eurót: „fiam ezt erre, annyit arra” – adta az instrukciókat. 100 €, zöld színű, pont, mint egykor a csehszlovák százas. Mi pénz volt az anno! Megkockáztatom, nagyjából annyit ért, mint a mostani százas, ha egyáltalán lehet viszonyítani a kettőt egymáshoz.
Tudjuk az idők során miképpen alakult az átváltás árfolyama, átéltük, hogy Csehszlovákia szétválása után egy darabig felbélyegzett papírpénzzel fizettünk.Aztán jött a szlovák korona, amit euróra cseréltünk, és ekkor szintén egy átmeneti, duális időszakkal oldották a cserét, mígnem a koronát végleg ki nem vonták a forgalomból.
A nyolcvanas években általában az a száz koronás csehszlovák bankó volt a legnagyobb címlet a pénztárcákban, legalábbis én erre emlékszem.
Ötszázas maximum csak fizetéskor lapult benne (ahogy napjainkban is), majd a nyolcvanas évek közepén bevezették az ezrest is. Pontosan ez az az időszak, amikor szocializálódni kezdtem, valamiért ezek a legkedvesebb gyermekkori éveim. A két legnagyobb címlet, vagyis az 500-as, majd az 1000-es vizualitásukban eltért a többitől. Később az ezer korona stílusában egységesítve lett a komplett széria, de ha jól emlékszem, a százas ezután is zöld színű maradt.
Ezt inkább a fiatalabb generáció kedvéért írom, a korombeliek velem együtt felidézhetik, hisz’ naponta, ezzekkel a bankókkal fizettek.
Valóban szép évek voltak, a társadalmi igényeket a szegényes, ám minőségesebb kínálat határozta meg, a kereslet inkább háttérbe szorult.
Nem azt vettük meg, ami tetszett, hanem amit árultak. Viszont az élelmiszerek ízletesebbek voltak, a bútor valódi fából készült, a cipő pedig szinte elnyűhetetlen anyagból.
A maga módján akkor is „dübörgött” a gazdaság, és mindenkinek volt munkája. Manapság a kínálat fényévekkel a kereslet előtt jár, ha szerencsénk van, felismerjük, mi ebből a bóvli és mi a „kvalita”. Régen és napjainkban is a pénz értéke főleg attól függött, mennyit kellett dolgoznunk érte. Bevallom, néha még mind a mai napig így mérlegelek, apám tanította meg velem:
„Fiam, eljössz velem dolgozni, hogy megtanuld, mennyit ér a pénz, mennyit kell dolgozni egy százasért?!”
– mondta. Idestova harminc éve dolgozom, belémivódott. Láttam már sok szegény gazdagot és gazdag szegényet. Szerdahely, s vele együtt a járás sosem volt egy „olcsó város”, de amit most a világjárvány után tapasztalok, azt egyelőre inkább nem kommentálnám…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
