Kezemet a szívemre téve ki merem jelenteni, hogy csak és kizárólag a jószándék vezérelt, amikor egy férfi (bár ez nagyon erős kifejezés az illetőre, maradjunk inkább a fiúkánál) ismerősömet szerettem volna fejlődésre ösztönözni. Gondolom sejtitek, hogy nem jöttem ki jól a dologból…
Szóval, az úgy volt, hogy miután már sok időt eltöltöttem ezzel a fiúkával, sikerült őt egészen jól megismernem. Figyeltem az egyes szituációkban való megnyilvánulását, azt, hogy hogyan oldja meg a felmerülő problémákat, miként éli a mindennapjait, és az értékrendjébe is sikerült bepillantást nyernem. Az életről való elképzelését szintén elém tárta. Ez, hogy is mondjam, egészen mesébe illő volt. Kábé mintha egy cukorfelhőn ült volna, miközben előadta. De igazából nem baj, ez volt a legkevesebb. A tapasztalások útján ez úgyis folyamatosan alakul bennünk.
Így ezt nem akartam oldani – meg hát, nem is lett volna hozzá jogom. Mindenki olyannak látja a világot, amilyennek szeretné.
Viszont voltak olyan dolgok, amikre úgy éreztem, rá kellene mutatnom. Mindezt nagyon óvatosan és fokozatosan tettem. A szavaim tele voltak kedvességgel és segítő szándákkal. De tényleg! Egyébként egy 27 éves illetőről van szó, akit – leegyszerűsítve a történetet – arról próbáltam meggyőzni, hogy azért talán nem olyan nagy baj, ha felnőtt férfi létére képes beverni egy szöget a falba… Fontos, hogy egyszerűsítek, de nem bagatellizálok! A beszélgetésünknek konkrétan volt egy ilyen pontja is. Amit ő egy vállrendítéssel megoldott, mondván, ha majd egyszer arra kerül a sor, hogy feltenne egy képet a falra, szól a tesójának, hogy oldja meg.
Más vizekre evezve, szerettem volna, ha megérti:
a saját kudarcaiért nem hibáztathat másokat. Nem azért nem sikerül neki valami, mert másnak összejönnek a dolgok. Sajnos azonban ezzel szintén zárt ajtókat döngettem.
Végezetül, miután számtalan dolgon átrágtuk magunkat, megkérdeztem tőle, hogy ő tényleg ennyire nem szeretne fejlődni, vagy csak büszkeségből hárít mindent? A válasza a következő volt: „Úgy gondolom, hogy teljesen rendben vagyok úgy, ahogy most vagyok. Nem érzem, hogy fejlődnöm kellene.”
És ez most nem vicc! Teljesen komolyan gondolta.
Ott ült velem szemben egy huszonéves ember, aki totálisan késznek érzi magát.
Úgy gondolja, hogy egyáltalán nem kell fejlődnie. Semmilyen téren.
Ekkor elszállt a türelmem. Na ne már! Az embernek mindig van hova fejlődnie, mindig van mit megtanulnia. És ez így van rendjén! Hiszen tökéletes nem létezik… Életünk végéig csiszolódunk, ez a folyamat sosem ér véget… Vagy netán rosszul gondolom?
