FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Közösségünk szemében mindig is olyan hang lesz, amelyet szívesen meghallgatunk és megállunk egy-egy gondolatánál. Ma már a közösségi hálón is aktív, de mi úgy éreztük, szükség van arra, hogy interjú formájában is kövessük elmélkedéseit. Fibi Sándor tanár úrral beszélgettünk.
A nagyinterjú megjelent a Klikkout 2021/júliusi számában.
Tanár úr, a mai beszélgetésünk témája természetesen az oktatás lesz és az ehhez kapcsolódó dolgok. Elöljáróban arról kérdezném, hogyan élte és éli meg a koronavírus-járvány időszakát?
Szerencsém volt, mert megfigyelhettem, mi történik az országban és az oktatásügyben is. Jólnevelt emberként igyekeztem nagyon betartani az előírásokat, csak akkor jöttem zavarba, mikor ezek néha homlokegyenest ellentmondtak egymásnak. Szerencsére a feleségemmel és a gyermekeimmel is sikerült megtalálnunk a középutat, és átvészeltük az időszakot. Több időm volt figyelni az iskolaügyben történteket, adott esetben volt kollégákkal is elbeszélgettem. Olyan dolgokat éltünk át az oktatásügyben, amelyekről sohasem gondoltam volna, hogy bekövetkeznek. Érdekes dolgoknak voltunk szem- és fültanúi.
Az oktatásügy történelmében első alkalommal történt meg olyan, hogy a le nem érettségiző diákok érettségi bizonyítványt kaptak. Soha nem fordult még el az sem, hogy az oktatásügyi minisztérium olyan rendeletet ad ki, amely a szülő belátására bízza a gyermek iskolalátogatását – attól függetlenül, hogy nálunk törvény mondja ki ennek kötelező mivoltát. Ez az időszak sok újat hozott.
Számomra a legborzasztóbb felismerés, ami már sokadszorra beigazolódott, hogy az oktatásügynek mennyire gyenge szerepe van Szlovákiában. Beszélgettem magyarországi kollégákkal, sőt olyanokkal is, akik Ausztriában és Svájcban tanítanak. Ők azt kérdezték, miért bosszant engem, hogy online tanítás van? Hiszen a gyereknek megvan a laptopja, és dolgozik is vele rendesen.
Azt válaszoltam, hogy rendben van, csak nálunk több tízezer gyereknek nincs otthon laptopja. Visszakérdeztek, ez hogy létezik? A Svájcban dolgozó kollégám elmondta, hogy az egyes kantonok, amelyek az iskolák fenntartói, mint szükséges eszközt, megveszik a gyereknek a laptopot és a hasonló felszerelést. A tanítási órán megtanulják ezek használatát, így Svájcban ez nem okozott semmiféle gondot. Akkor azt gondoltam, hogy atyaúristen, hol vagyunk mi ezekhez az országokhoz képest?
Itt, Szlovákiában több tízezer gyereknek nincs meg ez a felszerelése. És megint a pedagógusra hárult az óriási feladat, hogy megírja nekik a feladatokat, kinyomtassa és el is juttassa hozzájuk. Ha visszajuttatták, jó, ha nem, az is.
Képzeljük el egy kollégát, aki 100-120 gyereket tanít, és az online oktatás alatt ugyanennyi feladatlap érkezik be hozzá, amelyeket ki kell javítania egy délután vagy egy éjszaka alatt. A kormányok jönnek-mennek. Mindegyikük azt szajkózza, hogy a kormányprogramjukban az oktatásügy kiemelt szerepet kap. Ilyenkor arra gondolok: mi lenne itt, ha nem élvezne prioritást?
Tanár úr, nyilvánvalóan már a koronavírus-járványt megelőzően sem volt rendben az oktatásügy helyzete nálunk. Ez az időszak jól rámutatott arra, hogy nemcsak Svájchoz, de a többi országhoz képest is mennyire le vagyunk maradva. Mit jelentett az online oktatás csaknem másféléves időszaka a tanároknak és a diákoknak?
Őszintén szólva, erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni. Egy dolog teljesen biztos: a lelkiismeretes tanároknak – márpedig belőlük van a legtöbb – különösen a kezdeti időszak volt hihetetlenül nehéz, egészen addig, amíg ki nem alakult a kölcsönös segítségnyújtás folyamata. A tanárok az első néhány hét alatt lényegében egymást tanították meg arra, hogyan lehetne ezt a rendszert úgy üzemeltetni, hogy abból a gyereknek is haszna lehessen. Ez egyfajta pozitívumot jelentett a tanároknak, mert a tanárképzés folyamatában sok minden mellett arra nem igazán gondolnak, hogyan lehetne a modern technikát beemelni az oktatásba. Ez adott esetben érvényes egy online oktatási rendszerre is.
A pedagógusok túlnyomó többsége nagyon sokat kínlódott az elején, akárcsak a gyerekek, hiszen eddig azt hangoztattuk, harcoljuk az ellen, hogy a gyerek napi három-négy órát üljön a számítógép előtt, hiszen az egészségére és a testi fejlődésére káros hatással van. Ebben az időszakban pedig mi, pedagógusok és a szülők kényszerítettük a számítógép elé.
Két lányom is pedagógus, ők is mesélik a történeteket, ami alapján nyilvánvaló, hogy a gyerek okosabb a felnőttnél. Megesett, hogy megunta a számítógép előtti üldögélést, két-három percig mozdulatlanul ült a gép előtt, majd megszólalt, hogy lerobbant a számítógépe, felkelt és otthagyta őket.
Érdekes dolgok történhettek az elmúlt több mint egy év alatt. Egyetlen dolog biztos: már nagyon ideje lenne elgondolkodni azon, hogy van kitől tanulnunk Európában. Ne szégyelljünk tanulni, és a pedagógusokat valóban úgy készítsük föl, hogy ne tanítani tudjanak, hanem a gyereket megtanítani. A kettő között óriási különbség van. Épp most lektorálom az egyik kollégám készülő könyvét, aki ugyanazt az elvet vallja, hogy rengeteg felesleges dolog található az alapiskolák tananyagában. Olyan dolgok, amelyekről a neves iskolapszichológus, Vekerdy Tamás azt mondta: ’Az általános iskola egy dologra nagyon jó: arra, hogy megtanítsa a gyereknek azt, amit aztán nyugodtan elfelejthet.’ Valakik úgy gondolták, hogy már óvodában el kell kezdeni oktatni a szlovák nyelvet, amit aztán folytatni kell az alapiskolában. Nem úgy, mint valamikor régen, amikor a harmadik osztályban kezdték oktatni a szlovákot, amikor is az első két évfolyam kimondottan a kommunikációfejlesztésre volt szánva. Akkor semmiféle tárgyi nyelvismeretet sem kellett megtanulni, aztán valamelyik nagyokos kigondolta, hogy nem jó ez így, hiszen a gyerek nem tanul meg szlovákul, ezért már az első évfolyamtól oktatják a szlovák nyelvet.
Most ott tartunk, hogy harmadikban már nyelvtani szabályokat tanul a gyerek. És akkor csodálkozunk azon, hogy nem szeretik a szlovák nyelvet és nem is tudnak szlovákul?
Én is részese voltam annak, amikor minisztereknek kellett elmagyarázni, hogy a szlovák nyelv a magyar gyerek számára teljesen idegen nyelv, amelyet nem lehet az anyanyelvi módszerekkel oktatni. Erre azt kérdezték, hogyan lehetséges, hogy angolul pedig mégis tudnak? Elmagyaráztuk, hogy az angolt idegen nyelvként oktatjuk, és ha így teszünk a szlovákkal is, akkor más lesz a gyerekek viszonya az államnyelvhez. El tudja valaki képzelni, hogy egy másodikos-harmadikos gyereknek hetven-nyolcvan versikét be kell magolnia szlovákul? A vicc az, hogy szegénykék a vers fele szókészletét nem is értik. És akkor csodálkozunk azon, hogy nem szeretik a nyelvet…
Az ön által felvázolt dolog egy hosszútávú probléma. Ön régebben és most is elég aktívan megnyilvánul a társadalom különböző témáit illetően. Két iskolaköteles gyermek édesapjaként milyen tanácsot kérhetnék öntől azzal kapcsolatban, hogy mit szűrjenek le a szülők az elmúlt időszakból, és mire összpontosítsanak az előttünk álló periódusban?
Egyre nehezebb kérdéseket kapok… Talán a legfontosabb, hogy rendkívül szorosan működjünk együtt az iskolákkal és a pedagógusokkal. Bízzunk a tanárokban, mert ha ez megvan, akkor az iskolában is bízni fogunk. A szülők is arra vezessék gyermeküket, hogy szeresse az iskolát. Viszont az már a pedagógus feladata úgy dolgozni, nevelni, tanítani, hogy a gyerek szeressen iskolába járni. Az sem baj, ha a szülő elbeszélget vele. Tudnia kell, mit tud a gyereke és mit nem. Az sem baj, ha olyan ismeretekre vezeti rá, amit éppen nem tanult az iskolában – legyenek ezek akár a háztartással vagy a pénzzel, gazdálkodással kapcsolatos dolgok. A gyerek és a szülő közötti együttműködésnek rendszeresnek kell lennie, ez az alapja az iskolaszeretetre való nevelésnek. A gyereknek éreznie kell, hogy a szülőt is érdekli, mire tanította meg az iskola, és ezt követően a tapasztalatait megoszthatja a pedagógussal is.
A Vámbéry Ármin Magyar Tannyelvű Alapiskola igazgatójaként sok ember megrökönyödésére bevezettem egy olyan gyakorlatot, amely során a szülő egy bejelentkezést követően bármelyik tanítási órára beülhetett. Ezután megbeszéltük vele a tapasztaltakat. Érdekes volt, hiszen a szülők elkezdték jobban becsülni az iskolát és a pedagógusokat, mert látták, hogy a tanári munka nem merül ki abban, hogy bemegyek, feladom a leckét és kijövök. Tapasztalhatták, hogy ez egy rendkívül igényes és megerőltető munka.
Legyen meg az állandó kapcsolat a gyerek, szülő, pedagógus és az iskola között, és ha ez meglenne, akkor sokkal előrébb tartanánk. Annyit fűznék még hozzá a nyitott iskola projekthez, hogy a környező iskolák vezetői közül is sokan kérdezték, miért vezettem be ezt a rendszert.
Végül aztán több mint ötven iskola Szlovákiában is átvette ezt a gyakorlatot. Keletről is jöttek igazgatók, akik egy egész napot eltöltöttek az iskolában és megnézték, hogyan dolgozunk. Megnézték, megbeszéltük, hazament és ő is bevezette. A szülőnek éreznie kell, hogy az iskola az övé is és azt, hogy jól döntött az iskolaválasztással. Sokszor kérdezik a véleményem arról, amikor egy magyar szülő szlovák nyelvű iskolába adja a gyerekét. A magyar szülők is sokfélék, de aki törődik a gyermeke jövőjével, annak semmiképpen nem szabad elfelejtenie, hogy ha a gyermek az anyanyelvén ismerkedik meg a világgal, akkor ez a további tanulását miden téren kizárólag segíteni fogja. Akkor adott esetben nem fog órákon keresztül ott ülni az iskolában és hallgatni a pedagógust, semmit sem értve. Ez nagyon gyakran előfordul. A közvetlen közelünkben is van egy olyan iskola, amelynek az igazgatója nyíltan kijelentette, hogy az első és második évfolyamban olyan kolléganőket alkalmaz, akik tudnak magyar nyelven is, hogy beszélhessenek a magyarokkal. Akkor ez most tulajdonképpen milyen tanítási nyelvű iskola?
Tanár úr, ön az előző kérdés során érintett egy témakört, méghozzá a pedagógusok státuszát az országban és a társadalomban. Nagyjából tíz éve ugyanezt a kérdést tettem fel önnek, aki akkor még aktív pedagógusként dolgozott. Hogyan látja ezt a témát jelenleg?
Bár nem emlékszem, mit válaszoltam akkor, de feltételezhetően most is ugyanazt fogom mondani. Nem sok változott abban a tekintetben, hogy az egyetemekről kijövő tanárok szakmailag jól, módszertanilag viszont rosszul vannak felkészítve.
Ezeknek a fiatal tanítóknak rendkívül hiányzik a folyamatos pedagógiai gyakorlat, ami a mi időnkben még bevett szokás volt. Volt egy kinevezett tanár, aki az új pedagógussal átnézte a
másnapi előkészületeket, majd az órán meghallgatta a munkáját. Lényegében tanítani tanították a tanítót. Most meg már csak azt tanítják neki, hogy mi tanítson. Ezek óriási különbségek.
Továbbra is nagyon kevés az a szakmai segítség, amit a pedagógusok kapnak, legyen szó módszertanról vagy állami segítségről. Amiben egyáltalán nem történt változás, az a pedagógusok társadalmi megbecsülése, és még akkor nagyon finoman fogalmaztam. A társadalmi megbecsülés alatt pedig elsősorban az anyagiakat értem és azt, hogy különféle vizsgákat kellett letenniük, és krediteket gyűjteniük a fizetésemeléshez. Viszont ez nem azt jelenti, hogy jobb tanárok lettek ezáltal. Szlovákiának el kellene jutni egy olyan szintre, ahol az egész oktatásügyi szféra átértékelésre kerül. A közelmúltban olvastam arról, hogy Szlovákiában már most többezer pedagógus hiányzik. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen nem érzik a társadalom részéről azt a szükséges megbecsülést, amit érezniük kellene. Nem arról beszélek, hogy mennyit keres egy tanár Luxemburgban, elég csak Ausztriában vagy Németországban szétnézni. Ha egy országnak sok mindenre van pénze, akkor az iskolaügyre nagyon oda kellene figyelnie. Szinte mániákusan ismételgetem ugyanezt, de nem tudom elfogadni a jelenlegi helyzetet, háborog a lelkem.
Ön az előző kormánnyal is kapcsolatban volt az iskolaügy miatt, tehát ismeri a régebbi politikai garnitúra és a jelenlegi, továbbá a közösség hátterét. Kit ajánlana, akinek adni lehet a véleményére az oktatásüggyel kapcsolatban?
Nem érdemes a politikusok felől megközelíteni ezt a kérdést, ők négyévente úgyis váltják egymást. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége jelenleg nagyon jó munkát végez, egyre inkább sikerül nekik feltérképezni a kiváló tanárokat. Megemlítenék egy konkrét esetet is. A Katedra folyóirat, amelynek a szerkesztőbizottságában dolgozom, minden egyes számában egy jó pedagógussal készít interjút, egyfajta példát hozva a többi kolléga számára. Az utóbbi időben óriási segítséget kapunk a Pedagógusszövetség országos elnökségétől.Ők olyan kollégákat javasolnak nekünk akár az ország másik végéből, akik kicsi csodákra képesek a saját iskoláikban. Váltig állítom, hogy vannak kiváló pedagógusaink, viszont, vagy csak regionális szinten ismertek, vagy az esetleges publikációik nem jutnak el a többi pedagógushoz.
Ezért nagy szívfájdalmam, hogy a Katedra, amely az egyetlen szakfolyóirat a pedagógusok számára, rendkívül kevés előfizetővel működik, mindössze párszáz tanító rendelte csak meg. Mivel az iskolák fenntartói a városi és falusi hivatalok, volt olyan polgármester, aki a falu iskolájának járó két Katedra példányból az egyiket visszamondta, mert a falunak nem volt évi tíz eurója erre a célra.
Ezek annyira sokatmondó dolgok, hogy az ember elgondolkozik: vajon tényleg létezik ilyen? A polgármester valóban jót akar az iskolának? Hiszen a Katedrában közlik le a Katedra-versenyek feladatait. Aztán úgy csinálják, hogy lefénymásolnak egy példányt, így végül drágábban jön ki az egész, mintha rendeltek volna 2-3 darabot. Kik azok, akiket meg lehetne szólítani? Talán erőre kap már a Magyar Módszertani Központ. Most már önálló státuszt kapott és megtanulja, milyen előadásokat tartsanak, témákat kutassanak és hogy milyen területen kell fejleszteni a pedagógusokat. Úgy nem lehet tanítást tanulni, hogy kinyitom a könyvet és megtanulom. Azt igenis szakmai beszélgetéseken, adott esetben óralátogatásokon lehet elsajátítani. Milyen jó lenne azt mondani, hogy meg kell szólítani az illetékes tanfelügyelőt, számoljon be ő is a tapasztalatokról. Csakhogy ez sajnos kiment a divatból.
Milyennek képzeli el az oktatást itt, ahol nemzetiségi etnikumként vagyunk jelen és országos szinten?
Érdekes kérdés, amelyet a járvány vetett fel a gyakorlatban. Lehet oktatni az iskolában való fizikai jelenlét nélkül? Igen, lehet, ha megtanítjuk a pedagógust és a diákot az effajta együttműködésre. Az oktatás jövőjét az fogja eldönteni szerintem, hogy a pedagógus mennyire tudja megtanítani tanulni a gyereket, mert a mi oktatásunknak van egy óriási hátulütője.
Aránylag sok olyan pedagógus van, aki az órán elmagyarázza a tananyagot, megmutatja könyvben és elvárja, hogy a diák holnap lefeleljen belőle.
Az a baj, hogy ez nem tanulás, és erre már egyre inkább kezdünk rájönni, hogyan is kellene felkelteni a gyerek érdeklődését, és elvezetni őt az interneten található ismeretekhez. A diáknak is aktívan kell keresni az ismereteket és az önfejlesztés módját. Ilyenkor mi, pedagógusok azt hisszük, hogy megtanítottuk az anyagot, pedig nem tanítottuk meg, csak ismertettük velük. Annyiféle módja van aztán a tananyag alkalmazásának, és ezt is meg kell tanítani a gyereknek. A diákokat meg kell tanítani tanulni és a tanult ismereteket hasznosítani. Ugye, milyen egyszerűnek tűnik?
Milyen könyveket olvas Fibi Sándor a szabadidejében?
Megrekedtem egy bizonyos szinten. Vulgárisan fogalmazva, nagyon nehezen tudok bármit is kezdeni a legmodernebb szuperirodalommal. Mert ha nekem, hetvenegynéhány éves embernek azon kell gondolnom versolvasás közben, hogy mire gondolhatott a költő, akkor az engem már nem tud lekötni és nem jelent élvezetet. Visszatértem a 19. és a 20. század irodalmához is, hiszen abból a korból is van mit olvasni. Vannak nagyszerű emberek, remek könyvek, de a szupermodern irodalommal nem vagyunk egy hullámhosszon.
Melyik szerzőt ajánlaná a mai generációnak?
Sajnos olyan tendenciák bukkannak elő, hogy például a magyar irodalom egyik legkiválóbb regényét ki akarják venni a tantervből. Ha egy nép nem tudja megbecsülni többek között az irodalmi értékeit sem, akkor ott nagy baj van. Az irodalmi érték alatt nemcsak a tegnap megírt verset, novellát értem, hanem azokat a műveket, amelyek megmutatják a történelmünket. Igen, a múltban is voltak problémák, de az emberek megpróbálták megoldani. Legyenek azok a társadalmi vagy a magánélet gondjai.
A magyar irodalom rendkívül értékes. A magyar iskolába járó magyar gyerek azért csak-csak olvas, de mit tud a magyar irodalomról az, aki nem magyar iskolába jár?
Ő úgy van vele, mint a nyolcvanéves újszülött, akinek minden mondat teljesen új. Neveket talán nem is kell mondani, hiszen azokat a szülők is ismerik, a tanárokról és középiskolásokról nem is beszélve. Szombat és vasárnap reggelente megesik, hogy bekapcsolom a televíziót, ahol a magyar népmesék mennek. Amikor először hallottam, mivel vezetik fel, azt hittem, rosszul hallok. A bemondó szerint a népmesék tizenkét éven aluliak számára nem ajánlottak, és ezt folyamatosan ismétli. Tudom, hogy a népmesék között is van olyan, amelyet egy tizenkét éves gyerek nem ért, de ne azok előtt mondják be az idézett mondatot, amelyek a gyerek fantáziáját fejlesztik. Ezek a mesék rávezethetik őket arra, hogy az igazság mindig győz. Vagy erről is le akarják szoktatni a gyerekeket?
Fura világot élünk. Önnél mit takar ez a kijelentés?
Valóban azt mondom én is, hogy sok mindenben fura világot élünk. Nagyon nehéz megmondani, hogy milyen lesz a világ húsz-harminc év múlva. Harminc évvel ezelőtt sem gondolta senki, hogy a világ olyan lesz, mint most. Alkalmazkodnunk kell hozzá viszont nemzetként, családként, egyénként, szülőként is, és meg kell próbálni a lehető legjobbat kihozni belőle.
Az interjú végén mindig egy kéréssel fordulok a riportalanyhoz, és gyakorlatilag átadom neki az utolsó gondolat jogát. Parancsoljon, Tanár úr.
Van egy nagy lelki fájdalmam, és ezt akarom megosztani, nehogy másban is kialakuljon. Rendívül büszke vagyok a magyarságomra. Büszke vagyok, amiért magyar iskolákban taníthattam magyar gyerekeket magyarságra. Arra kérnék mindenkit, hogy érezzük kiemelkedően szép dolognak a magyarságunkat. Egy olyan nép tagjai vagyunk, amelynek tényleg ezeréves történelme van. Ez alatt rengeteg mindenen átment, és sok mindent meg kellett élnie, de mindezek ellenére itt van.
Átélte Trianont, és ezen a ponton hadd említsem meg, hogy fáj a fejem, amikor azt olvastam, Szlovákia emlékművet emel Trianonnak. Valami olyan szöveg hangzott el a díszbeszédben, hogy ha nincs Trianon, akkor Közép-Európa országai ma nem lehetnének az Európai Unió tagjai. Azt mondtam magamban, hogy igen, igazad van, de így kell valamit alaposan kiforgatni.
Ha ilyet mondunk, akkor lesznek, akik elhiszik, hogy milyen csodás volt Trianon. Arra kérném az olvasókat, hogy ne higgyenek az ilyen beszédnek. Azzal se legyen senkinek gondja, hogy ha egy magyar anyanyelvű gyereket szülői jóságból otthon megismertetnek a szlovák nyelvvel.
Ez nem azt jelenti, hogy innentől kötelező szlovák iskolába adnom és bedőlök annak az ostoba politikai szlogennek – ami a hatvanas évek után kezdett terjedni -, amely szerint, ha azt akarod, hogy legyen valaki a gyerekedből, akkor ne magyar iskolába írasd, hanem szlovákba. Nézzenek szét a világban, és itt nem a tizenkét Nobel-díjasra célzok, hanem arra sokezer felvidéki magyar értelmiségire, tudósra, művészre, politikusra, mérnökre, akik rengeteget tettek Szlovákia fejlődéséért. Ezek mindegyikében egy dolog közös volt: magyar iskolába járt és magyar iskolában érettségizett. Legyen egyre több belőlük!
Tanár úr, nagyon köszönöm a beszélgetést, a szép gondolatokat és erőt, egészséget kívánok!