Fotók: Pixabay.com
Leszoktunk a pusziról. De nemcsak a pusziról, hanem az ölelésről, a vállveregetésről, a simogatásról is, röviden, minden érintésről, amivel eddig azokat ajándékoztunk meg, akiket szeretünk. Se puszi, se pá, mondhatnánk. Pedig már alig vártuk, hogy a karanténozás után találkozhassunk egymással.
Mindegy, hogy rokon volt, vagy „csak” barát, szerettük az örömünket, nemcsak a köszi, sziá-val kifejezni, hanem egy kézfogással, arcra puszival, miegymással is.
A covidnak „hála”, most ódzkodunk minden ilyesmitől. Amikor újra összeeresztettek bennünket, újra örülhettünk egymásnak. De jött a bénázás egymás köszöntésénél, ökölpacsi, könyökkoccintás, levegőpuszi, integetés, izé-mizé, na, és persze a feszengés, mert legszívesebben a másik nyakába ugrottunk volna, amit ugye még most sem nagyon lehet.
Mintha szorítana a cipő, ide-oda lépkedünk zavarunkban, tipródunk, mint a kislányok locsoláskor. Viharoznak a fejünkben a kérdések. Vajon ő akar puszit adni vagy sem? Áh, nem, nem, biztos csak kezet fog majd. De héka, ez közelít, csak jön és jön, és megölel, jaj! Ez az egész szeánsz így annak sem kellemes, aki adja és annak sem, aki kapja. Pedig egyvalami vezérelte csak mindkettőt, a várva várt viszontlátás őszinte örömének kimutatása.
Köszi, covid! Köszi, hogy full antiszocok lettünk miattad, tele görccsel és szorongással a tömegben. Tudom, tudom, átmegy ez… Csak épp kell egy kis idő, mire az ember újra megszokja a másik embert, meg a harmadikat, az ötödiket, majd a tömeget. Könnyen megy ez! Mondjátok. De valóban?
Lassan évekről beszélünk. Évek teltek el a másiktól való félelemben, szorongásban. Csoda, hogy nem adunk olyan könnyen kezet, puszit, vagy ölelést? Dehogyis. Teljesen érthető. Mondom én, keservesen, akinek az egyik legmélyebb szeretetnyelve az érintés. Milyen nehéz most mindazoknak, akik szerették a barátaikat a testükkel is, nemcsak a szavaikkal vagy a tetteikkel szeretni?!
De mit kell tennünk, hogy a másik újra kiérdemelje a bizalmunkat? Egy ad hoc találkozás is csak rossz élmény lehet, ha a másik még mindig kínosan ügyel a két méterre. Ezért pedig egyáltalán nem neheztelhetünk, hiszen a másik is csak magára és a családjára vigyáz. Vagy hirdessük ki egymás közt, hogy oltva vagyunk? De mi lesz majd az nyolcadik hullám és a tizenhuszadik variáns után? Mikor áll helyre a bizalom?
Talán ezt nem is kint kell keresnünk, csakis bent. Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy mi magunk egészségesek vagyunk. Mindegy is talán, hogy oltással vagy oltás nélkül, és elfogadással fordulni a másik felé akkor is, ha ő megtartja azt a bizonyos kötelező távolságot. Akkor is szeretni, amikor a másik nem úgy szeret vissza, ahogy mi szeretnénk, hogy szeressen. S ezért persze nem haragudni.
Végül is, ha a szívünkben béke van, akkor minden mást is e szűrőn keresztül látunk majd. Nem igaz? 🙂
