FOTÓ: SZABÓ PÉTER PÁL
Három vesztes mérkőzéssel a hátunk mögött vártuk az újoncot, a szurkolói közeg pedig jóvátételért kiáltott. Ki itt, ki ott, de biztosan kiáltott valamit, hisz’ nincs az a járványügyi megszorítás, vagy megosztó címerügy, ami miatt a szurkoló lélekben elfordul szeretett csapatától. Hiszem és vallom, hogy egyetlen DAC-drukker sem vedlette le hirtelen haraggal sárga-kék bőrét, és adta oda ugyanilyen színű szívét magának az ördögnek.
A téma sokkal összetettebb, mint az első olvasatra tűnik, s bár valóban nem láthatok bele külön-külön mindenki fejébe, gondolom, jó okkal hallgat a lelátó. Már csak ezért is kellett ez a győzelem, és persze a három pont a csapatnak is aranyat ért. Egyre markánsabban fogalmazódik meg a szurkolók közti ellentét, míg az egyik oldal esküszik saját igazára és a másik tévedésére, addig amazok elveikkel támasztják alá álláspontjukat.
Itt nem csak a címerről megy a vita, ez ugyanúgy a szabadságról is szól. Ez elvi vita!
De szólhat bármi másról is, az eredménytelenségről például, az oltások hiányáról, vagy egyszerűen a „vagy mindenki, vagy senki” íratlan szabályáról. Egy biztos, bármi is áll a háttérben, a hivatalos fanklubnak minimum illene előállni egy nyilatkozattal, ahogy azt roppant korrektül tette Ervin barátunk, a tábor dobosa. Leírta, nem kertelt, elfogadtuk.
A kommunikáció hiánya egyáltalán nem szerencsés opció. Ha kíváncsiak az én „nyilatkozatomra” – bár egyszerű szurkolóként nem hinném, hogy elszámolással tartoznék bárkinek is -, tessék parancsolni: éppen gyakorló szülők vagyunk. Egy napunk 25 órából áll, ebédszünet nélkül – ennyi kérem, átmenetileg megváltoztak a prioritások, ennyit kéne csupán a korrektség kedvéért leírni azoknak, akiket érint… Anélkül, hogy „mártírt” játszanánk, nyilván nem elhanyagolható tényező, hogy egyesek a focit kimondottan a foci és az összetartozás miatt kedvelik. Egy 2016-os szatirikus jegyzetemben mindezt megjövendöltem:
ÖDÖNKE HONVÁGYA
Sok év telt el azóta, hogy a srác megszerette a focit. Magával ragadta annak hangulata, sikerek és bánatok, néha pár könnycsepp is végigcsordult az arcán. Közös sörözések a meccs után a haverokkal. Volt, hogy úgy érezte, maga a foci csak a köret, csak az összefogás tárgya. Valami olyan dolog, ami összehozta az embereket egy helyen, pár órára elfeledve az élet minden búját-baját, átadva magukat a megfoghatatlan bizsergésnek. Valami olyan, amit a hely szelleme generál: amikor a csapat kifut a pályára, Ödönke érzi ez egy szerelem. Volt, hogy feladott sok mindent miatta, csak ott lehessen. Csak szárnyat adhasson vágyainak, csak tombolhasson, neki ez mindennél többet ért. Aki nem éli át, nem is érti, aki nem volt még ott, nem fogja fel, hogy Ödönke tulajdonképpen minden alkalommal hazament, magára öltve a csapat mezét, nyakán áttekerve a sálakat. Nem volt eredményfüggő, Ödönke a vereség után is leült kedvenc sarki kocsmájában, nem azért, mert szomjas volt, egyszerűen hozzátartozott az életéhez. Ahogy a meccsen zászlóval a kezében, extázisban énekelt, néha úgy érezte a hangszálai elszakadnak, de ügyet sem vetett rá. Minden győzelemben benne volt a saját sikere, mintha ő maga is gólt rúgott volna. Átérezte, hogy együtt szárnyal a csatárral gólörömkor, és füvön csúszva „adja át” magát a teremtőnek… Majd máskor a pokolba kívánta az egészet. Sok mindent látott, tapasztalt, különlegesnek érezte magát. Látta, ahogy mások is ugyanúgy éreznek, mint ő, szeretett ide tartozni. Őszintén kimondta, amit gondolt, még ha volt is, aki utálta őt emiatt. Az miatt, hogy a céljai egy olyan világot tükröznek, ahol az egyén csak egy szereplő a történetben, egy eszmében. Ezért volt számára több, mint egy sportesemény.
Ahogy teltek az évek, egyre tapasztaltabb lett, bölcsebb is talán. Szeretett beszélgetni az emberekkel és sokszor kikérték a véleményét. Változott viszont a stadion, ahol kedvenc csapata játszott, szebb lett, modernebb. Sokáig erre vágyott, de mikor vágyai kézzel foghatóvá váltak, elbizonytalanodott. Talán csak az hiányzott neki, hogy a régi omladozó lelátón sokszor szinte térdig gázolt a tökmag héjában. Belerúghatott egy eldobott söröspohárba mérgében, ha az ajtó ablak helyzet kimaradt. Minden maradt a régiben, ugyanúgy jól érezte magát a haverokkal, de most mégis üresség vegyült az örömébe. Ahogy az addig tömött lelátók is mintha felhígultak volna. Ugyanúgy hazament a családjához sörözés után, de otthon és otthon közt mégis különbséget érzett. Honvágya volt! Az emlékek benne éltek a szívében. A hideg kő és vas neki a melegséget jelentette, hisz’ szinte ott tanult meg járni, ott járta ki az iskolát. Ott lett ember… Olyan honvágyat érzett, amit tudta, soha nem tud majd igazán leküzdeni, ami benne lakozik majd élete végéig. Ha bajnok is lesz csapata, a hely szellemét, mely az ifjúkorát idézi, nem tudja pótolni semmi. Ő egy ilyen srác, neki az is hiányzik, hogy nem hugyozhatja már le a kerítést. Ödönke őszinte…
P.S.: ahogy mondani szokták, a történet a képzelet szüleménye. Bárminemű hasonlóság csak a véletlen műve, vagy nem…
Na, de lássuk a meccset. Ezúttal is egy szurkolói vendéglátóhelyen „hangolódtunk”, másik közegben, de ugyanolyan barátokkal!
Fejben nagyon nehéz három vesztes mérkőzés után pályára lépni, miközben mindenki kötelező győzelmet vár. Balićot ismét a kispadon hagyta a mester, s nem telt el az első perc sem, máris jött a hidegzuhany – 0:1. Hidegebb, mint a szakadó eső, kegyetlenebb a legzordabb viharnál is.
Az újabb „pofon” visszavetette a csapat lendületét, csak többszöri meddő próbálkozás után, a félidei ráadásban született meg a DAC egyenlítő találata. Schäfer bombagólja Puskás-díjra is esélyes lehet, de hogy a fenébe tud egy nem éppen robosztus testalkatú gyerek ilyen iszonyatosat „bikázni”? – 1:1.
Fordulás után idő kérdése volt, mikor jut előnyhöz a DAC, közben a liptóiak is jelezték, nem adnák fel…
Taiwo beköszöntött – 2:1, a gólt eszement „biliárdozás” előzte meg, de mondhatnánk akár sakkjátszmát is, amit a végletekig kijátszottak. Hiába vezetett immár a DAC, nem érződött egyelőre a biztonság, kellett egy újabb találat, de erre egészen a rájátszásig, és csaknem az idegösszeroppanásig vártunk. Sharani szerezte, végigrobogott a pályán, majd elhelyezte a labdát a hálóba. Ezt hívják gólnak is – 3:1. Nos, korábban divatos szókapcsolatként állt volna ezen a helyen, hogy a fantasztikus szurkolótábor belehajszolta a csapatot a győzelembe. Csakhogy a szkeptikusabb oldalt is megszólaltassuk: a szurkolótábor hallgatott, cserben hagyva a játékosokat és a csapatot. Kemény dolog ez kérem, mint a kád széle, és az a gond az egészben, hogy valahol mindenkinek egy picit igaza van.
A szurkoló rendesen szurkoljon, a játékos rendesen focizzon, a klubvezetés rendesen vezessen! Egy kabaréban hangzott el egykor: mit tesz a rendőr, ha egymaga néz szembe ezer veszéllyel? Hát leveti a zubbonyát és elvegyül a tömegben…
Szívünk sárga-kék, mindennél többet ér!
DAC 1904 – LIPTÓSZENTMIKLÓS 3:1 (1:1)
Góllövőink: Schäfer, Taiwo, Sharani
DAC: Jedlička – Kružliak, Beskorovainyi, Brunetti – Vera (60. Moumou), Schäfer, Njie (Veselovský), Ciganiks – Rymarenko (67. Balić) – Divković, Taiwo (79. Sharani).
EZEKET SE HAGYD KI:
A SzerdaHelyzet nyilatkozik a DAC–Liptószentmiklós (3:1) mérkőzésről
Álljunk meg egy-két pillanatra! Fotók és videók a DAC–Liptószentmiklós meccsről
Nem csak szép, hanem fontos Schäfer-gól | SzerdaHelyzet
