Annak idején, amikor elindult ez a sorozat, a főszerkesztőtől de facto szabad kezet kaptam. Kérése annyi volt csupán, hogy elsősorban olyan tartalommal töltsem meg, ami a városhoz, illetve az itt élő emberek mindennapjaihoz köthető. Nyilván nem hátrány, ha mind az aktuális, mind az általános érvényű „retrósabb” sztorikat a szélesebb nyilvánosság elé tárva élvezetes köntösbe öltöztetem. Mindemellett arra is törekedtem, hogy az írásokból ne vesszen ki saját alkotói stílusom, és néha hanyag eleganciával, szarkasztikus, ironikus hangvételű epizódot tálaljak a tisztelt olvasó asztalára.
Legyen könnyen emészthető, egyszersmind érdekelje is a nagyérdeműt! Nos, kizártnak tartom, hogy minden egyes részt egyaránt izgalmasnak találta mindenki, hisz’ ahogy az ujjaink sem egyformák, úgy az emberek látószöge sem az. A Dunaszerdahely utcáin sétálva és a Szerdahelyi képeslapok című „jegyzettömbök” után így született meg a kissé könnyedebb hangvételű, ám az előzőektől csak pár árnyalattal eltérő Listával a kézben Szerdahelyen rovat. Az ötvenedik rész után eldöntöttem, hogy a kerekebb számoknál picit megállok, s egy levegővétel erejéig összegzem az eddig leírtakat.
70. – A város arculatának megváltoztatása, átrendezése, az elmúlt rendszer egyik prioritása volt.
Az emlékezetet kitörölni képtelenség, egy városrésznyi területet fizikailag megsemmisíteni viszont nagyon is lehetséges. Lásd Dunaszerdahely esetét! Kedvenc és hálás témám, hiszen a érettebb korosztály még látta a mostanra letűnt korok világát, a fiatalabbak pedig kíváncsiak a múltra. Itt mindig kétfelé veszem az emlékezés csokrát: bontásra és építésre. Amikor az ódon, és javarészt dohos falak rombadőltek, helyüket a szocreál foglalta el és a múlttal való leszámolás töltötte ki. A Duna szálló, a VMK, vagy a Munkásszálló például, ezek mind a mai város névjegyei lettek.
70. – Mi kerül a kosarunkba, s onnan az asztalunkra? Szociálisan is roppant érzékeny téma.
A jómódúbb és kevésbé tehetősebb réteg közé szorult átlag, vagyis az egyszerű proli szemével nézve adom át mindazokat a gondolatokat, melyekből merítve az olvasó magára ismerhet, s osztozhat saját igényeimben, vagy éppen igénytelenségemben. Legtöbbször a pénztárcánk mélysége határozza meg, mit nevezhetünk luxusnak, mennyire ízletes a mindennapi kenyerünk és mi az a határ, amit már semmiképp nem léphetünk át. Sajnos olyan világban élünk, ahol a térségre jellemző háztáji nyersanyagokat olcsóbban helyettesíthetjük a multi által kínált termékekkel. Magyarán, a messziről jött paradicsomot is paradicsomnak hívják, csak az íze hagy némi kívánnivalót maga után.
70. – Egészségünk, szokásaink és félelmeink állapotfelmérése korunk világjárványának tükrében.
Idézem korábbi önmagam: „Az emberiség pontosan azt a kórt kapta figyelmeztetésül, amitől talán megáll egy pillanatra és elgondolkodik. Meglehet éppen egy ilyen „pofon” kellett nekünk, hogy ráébredjünk, nem Istent játszani jöttünk a Földre, hanem az Ő útját követni, ami kifürkészhetetlen!” – nos, ma már tudjuk, nem vizsgázhattunk jelesre. Ha kell, egységet bontunk, hogy csalfa módon éppen az egység erejével agitáljunk. Amikor pimaszul egy konstruktív jellegű kritikát fogalmazok meg, csak reménykedem benne, hogy jószándékom nyomatéka erősebb az egómnál. Nem hátsó szándékot keresek, hanem kiskaput, segítve ezzel az elesetteknek felkarolni a gyámoltalanokat.
70. – Retró! Negyven felett úgy tartják, nem vagy még öreg, csak retró. Ehhez formázom a sorokat is.
Persze kinek mi a retró, ugye? Nekem a nagyi hajtoványa, a Fő utcai Tejbár kakaója, műanyag pohárból, lángossal. Szüleim elbeszélése a „Lefutós” utcáról, a „tekerős” telefon, meg a gőzmozdony, vagy ez:
A Forma-1 egyik korábbi újítása, hogy közel háromezer dolláros pezsgővel ünnepeltek a győztesek a dobogón. A karbonszálas palack, anyagát tekintve hasonló az autók karosszériájához, így kevésbé törik, mint az üveg.
Ha belegondolok, anyám ezt már a nyolcvanas években feltalálta, amikor a literes ecetes flakont vízzel töltve ledobta a nyolcadik emeletről, miközben mi a Grundon rúgtuk a bőrt, reggeltől estig. Estére 3-4 ecetes palack gyűlt össze a kapu mögött és bármennyi volt az állás, sötétedéskor az utolsó gól döntött. Amennyiben nem az rúgta, akié a labda, hosszabbítás következett. 3000 dollár!? Egyetlenegy filléres ecetes palack sem tört össze…
70. – Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Avagy az íráshoz igazodik a kép, esetleg egy kép ihleti az írást?
Nos, ez változó. Javarészt arra törekszünk a szerkesztőséggel egyetemben, hogy az adott témakörhöz passzoljon a csatolt fotó, mellyel önmagában is kifejezésre kerülhet annak mondanivalója. Ehhez a jubileumi részhez például a letisztult gondolatokon keresztül láttam meg szülővárosomhoz való ragaszkodásomat. Hogy lesz-e a Listával a kézben Szerdahelyen „százados”, és majd ugyanígy megállunk számot vetni Dunaszerdahely dolgairól, nem tudom. De nem is biztos, hogy a mennyiség a lényeg, hisz’…
Talán porrá lesz minden,
De az ami kell,
Néhány pillanat megmarad,
Nem múlik el,
A lényeddé válik,
Csak a sír veszi el,
Amíg élsz, amíg vagy,
Beléd ég mint egy jel… (Kowalsky)
De addig maradjunk emberek!
