Annak idején a húsvéti és a karácsony ünnepek előtt, vagy éppen egy kirándulás alkalmával mindig vásároltunk képeslapokat, amit aztán postai úton továbbítottunk. Édesanyám listát vezetett az „okos füzetében” azon nevekkel, címekkel, ahová kötelező volt üdvözletet küldeni. Többnyire a rokonoknak, de persze barátoknak, osztálytársaknak is jutott anzix. Az általános „szabály” szerint, aki legutóbb írt nekünk, annak mi is visszaírtunk, akiktől elmaradoztak az üdvözletek, azoknak már mi sem küldtünk lapot többé.
Lestük a postaládát és begyűjtöttük az aktuális adagot, amit aztán gondosan megőriztünk, elraktunk emlékbe. És persze azért is, hogy a következő alkalommal ellenőrizni tudjuk, kitől hiányzik üdvözlet. Nyugodjék édesapámmal sokat kirándultunk Magyarországon, onnantól kezdve magamnak is vásároltam képeslapokat, elkezdtem gyűjteni, rendszerezni őket.
Apámnak volt egy vicces szokása, saját magának is címzett egy képeslapot. Mi már pár napja otthon voltunk, mire meghozta a postás. Volt nagy „meglepetés”, és mivel a Bögi Géza mindig küldött lapot, neki illett legközelebb is „visszaírni”!
A másoknak szánt képeslapok nem voltak egyformák, mintha nem lett volna mindegy, hisz’ úgysem egy helyre mentek.
Így viszont kiválogathattuk, ki az, akit „jobban szeretünk”, neki a szebbik képeslap lett elküldve. Természetesen a lapokkal együtt bélyeget is vásároltunk, mert annak volt értéke, amelyikre saját magunk nyaltuk rá a bélyeget, lehetőleg abból is a szebbik fajtát. A gépi postai bélyegzőt ridegnek és személytelennek tartottuk. Manapság többnyire csak a postákon lehet bélyeget kapni, ha meg levelet küldünk, kapásból a gép alá rakja a postai alkalmazott, nincs már kultúrája a bélyegnyalásának sem. Humorosnak tűnik mindez, de egykor teljesen normális volt. Gondoljanak csak bele, se Facebook, se email, azt sem tudtuk mi az az internet!
Ha valakinek üdvözletet szerettünk volna küldeni, vagy levelet írtunk, maradt a klasszikus módszer.
Sőt, levélíráshoz teljes szettet lehetett kapni a papírüzletben, díszes borítékkal, amelyhez ugyanolyan mintájú A4-es lap tartozott. Bevallom, nem tudom létezhet-e még ilyen, csak a képeslapokra fókuszálok, azok közül is főleg a kirándulások alkalmával. De barátaim tudják, bárhol is járnak a nagyvilágban, Robinak kell venni egy képeslapot, és ezt a jó szokásukat hálistennek nem felejtik el. Nemrég ismét kezembe került pár képeslap, évtizedekkel ezelőtt íródtak, szinte mindegyiken ugyanaz a szöveg olvasható. Például:
Szívélyes üdvözletemet küldöm a pionírtáborból, ahol nagyon jól érzem magam. Az idő is jó…
Valahogy nem volt szokás leírni, ha esett az eső, megvolt a sablonos szöveg és kész. Ez is egyfajta elvárás volt, mind a küldő, mind a címzett részéről. Amikor elköltöztem otthonról, egy darabig nekem is volt listám meg „okos füzetem”. Aztán jöttek a mobiltelefonok, majd a Facebook, és mindennek vége szakadt. Manapság már nem divat képeslapot küldeni, maximum írunk egy SMS-t, vagy valamelyik közösségi platformon üzenünk szeretteinknek, barátainknak. Na meg a Facebookra posztoljuk minden lépésünket (is), és lessük, kik lájkolják, hogy majd „visszalájkolhassuk”, ha ők raknak fel valamit. Az idők változnak, a szokások nem…
A napokban mi is kiruccantunk a családdal, a csallóközi barangolások után ezúttal a „magyar tengernél” voltunk pár napot.
A feleségem már megszokta, hogy első utam a helyi trafikoshoz, vagy a szuveníreket áruló boltba vezet. Jobb az ilyet rögtön az elején letudni… (vagy nem) Törvényszerű, hogy másnap egy másik helyen ismét rátalálok tetszetősebb képeslapra, ez már csak így megy. Viszont érezhető, hogy a képeslapok korszaka egyre inkább a végéhez közelít. Lépten-nyomon turistabóvlikat áruló butikok, utcai árusok környékeznek meg bennünket. Vagy ahogy a feleségem hívja ezt a jelenséget: a kacatosok. Határtalan a piac fantáziája, ha arról van szó, hogy a turistának el kell adni valamit.
Kulcstartókat, hűtőmágneseket, viszont egyre kevesebb helyen tartanak már képeslapokat.
Nincs rá kereslet, vagyis volnának páran a magamfajta „őrültek”, de nekik ez édeskevés. Pedig a magamfajta „őrültek” saját településük képeslapját is elpakolnak a bőröndjükbe, gondolva az ottani rokonokra, barátokra. Megelőlegezve azon sejtésem, hogy ők pontosan úgy örülnek majd a dunaszerdahelyi képeslapnak, ahogy én a balatoninak. Persze csak, ha sikerrel járok. Például az állatkertben, ahol voltunk vagy tíz büfét találtam, de képeslapot csak egy helyen árultak. Az élményfürdőben még ennyi szerencsém sem volt…
Egyébként szívélyes üdvözletünket küldjük a Balaton mellől, ahol jól érezzük magunkat. Az idő is jó… csak éppen azóta már hazajöttünk, kipihenni a kirándulás fáradalmait. 🙂
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
