Már rég tervezem, hogy tovább boncolgatom a párkapcsolatok legnagyobb misztériumát, a szerelmes párok hivatalos intézményét, a társadalom köznapi szentségével megáldott házasságot és annak miértjét. A Magyarországon igényelhető jelenlegi családtámogatások elgondolkodtattak arról, hogy vajon mennyi Igen kerül kimondásra valóban szívbeni elköteleződésből és mennyi egyszerű pénztárcabővítő célzattal.
S engedtessék meg, hogy ezt nekem szabadjon, kétszeresen elváltként, életem harmadik komoly kapcsolatában, ahol úgy tűnik, nem is lesz házasság. De baj ez?
Bizony, hogy nem. Egy jó barátom azt mondta, a házasság egy olyan vár, amibe, ha kint vagy, be akarsz menni, ha bent vagy, akkor ki akarsz menni. Lehetne ez ennél igazabb? Még akkor is, ha csak egy percre is egy más élet ígérete felé kacsintgattunk, vagy ha csak egyszerűen nem figyelünk a közös célra eléggé, már akkor kifelé tartunk belőle, lefelé a lejtőn, a megszégyenítő válás felé, ami súlyos teherrel nehezedhet későbbi életünkre.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy életünk során folyamatosan változunk. Kívül is, belül is.
A boldog élet ígérete hamar elszáll, ha nem figyelünk oda mindketten, nap mint nap. Vagyis percről percre, minden tekintetben. A nagy Igent egyhamar egykedvűség követheti, a szürke megszokás, majd a végleges megelégedés.
Az házasság intézményében az „intézmény” megnevezés tehát nem véletlen. Valóban komoly és mindkét fél által egyöntetűen elfogadott megegyezések szükségesek. De nem csak a házasságkötésen és a templomi esküvőkön említett témákban, hanem a hálószoba kényes kérdéseitől elkezdve a két, vagy három rétegű wc-papír dilemmájáig, vagy hogy való-e a paprikás krumpliba virsli, a kenyérre tejföl, vagy a lecsóba tojás.
Persze, az sem mindegy, hogy egyformán állunk-e a rendhez, a szexhez és az anyagiakhoz, mert ugyanis – egy ismerősöm pszichológus ismerőse szerint – ebben a három dologban való megegyezés elengedetlen egy párkapcsolat harmonikus működéséhez.
Persze, semmire sincs garancia. S a válási adatokat elnézve, az emberi ígéret semmiképpen sem az. Pedig úgy szeretnénk, úgy hiszünk még mindig.
Talán már azt sem tudjuk, hogy pontosan miben, hiszen egy olyan követendő példa sincs a környezetünkben, amiről a boldog életet lekopírozhatnánk, vagy csak nagyon kevés, és tőlünk messze, távol élnek, hírük szájról-szájra terjed, valaki hallott róluk, sőt, talán valaki látta is őket, boldogok voltak, felhőtlenek és szabadok, egyszerűen csodálatraméltóak. Pont olyanok, mint amilyenek egyszer mi szeretnénk lenni.
De ők messze vannak. Távol élnek, még akkor is, ha itt vannak köztünk. Nem tekinthetünk a kételyeikbe, nem láthatjuk a fájdalmukat, amit magukban hordoznak. Nem érthetjük életük nagyobb összefüggéseit, tetteik valódi motivációját, érzelmeik forrását. Csak hinni tudjuk, hogy jól vannak, hogy boldogok.
De ez a hit sokkal erősebb bármilyen kételynél. Még csak vallásosnak sem kell lennünk ahhoz, hogy e kis szalmaszálban megkapaszkodva – aminek talán még a létezéséről sem tudunk – jövőt tervezzünk. Ezen elmélkedem, így, kétszeresen elváltan, örök naivként, akinek, ha újra megkérnék a kezét, még az is lehet, hogy újra igent mondana.
