Változik a világ, s világunkban az ember. Amit gyerekfejjel megéltem, már nem ugyanaz, amit felnőttként gondolok, érzek és teszek november első napjaiban. Mindenszentek és halottak napjáról sejtettem, két különböző esemény, keresztény ünnepek- vagy emléknapok, kinek hogy tetszik -, és csak a sors furcsa fintora hozta úgy, hogy ennek a két napnak egymás után kell állnia a naptárban. Egymást követik, akár a nappal s az éj, anno a nappalok jelentették a készülődést, az esték a fényt, a gyertya pislákoló fényét. Azok az esték gyönyörűek voltak, bár ne lett volna szomorú az apropójuk! Ahogy a krizantémot kifejezetten temetői virágnak véltem, hisz’ talán az is.
Egy gyerek valóban másképp éli meg, gondoljanak csak a karácsonyra kedves olvasóim, mit jelentett a gyekkorukban és mit jelképez manapság. Mindenszentek és a halottak napja is ilyen, kérem bocsássák meg nekem, hogy most sem hívom segítségül a világháló keresőjét, a világért sem írnám le ugyanazt, amit már talán százak előttem. Bizonyára majd tévedek is, legyen rá engesztelés egykori gyermeki mivoltom, melyet bár magamban hordozok, kitörni egyre ritkábban engedek. Én akkor egyként és egyben éltem meg a két napot, a „program” is ugyanaz volt, sötétedéskor szüleimmel kimenni a temetőbe, gyertyát gyújtani és „virrasztani”. Emlékezni és találkozni azokkal a szeretteinkkel, akiket már csak e két nap láthatunk.
Az év többi napján bennünk élnek, de csak a gyerta fényében van jelenésük.
Emlékszem, gyermekkoromban végigjártuk a sírokat mégegyszer, aztán másnap újból, azt kerestük, melyik mécsest fújta el a szél. Mintha csak őrizni szerettük volna elhunyt hozzátartozóink „ébrenlétét”, hogy aztán biztonságban visszataláljanak az örök megnyugvásba. Ahol a szentek, ott a halottak is, hiszen ha a mennyországba kerültek, naponta szentek egyengetik útjukat. Bizonyára így mosódott össze bennem a két nap. Nyugodjék édesapám után én magam is részben református hitben nevelkedtem, ugyanakkor édesanyámat katolikusként keresztelték meg a nagyszüleim.
Ez a kettősség kísérte életem, de ugyanahhoz az egy Istenhez imádkozva nem jelentett semmilyen problémát számomra.
Épp ellenkezőleg, lelkileg gazdagabbnak éreztem magam, hogy mindkét felekezet szokásait megismerhettem. A református hagyomány szerint a hívők régebben nem gyújtottak gyertyát halottak napján, hanem húsvétkor, a feltámadáskor látogattak el a temetőbe a reménységért. De miként lehet ünnep a halottak napja? Mindenszentek ünnepe az oké, az az üdvözült lelkeké, azon szenteké, akiket név szerint nem ismerünk és nincsenek benne a naptárban, ezáltal emléknapjuk sincs. Viszont a halottak napja az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívek ünnepe. Azt írtam, tévedni fogok egy-két dologban, vajon a szentek és halottaink iránti szeretetünk tévedés? Nem hinném!
A gyertya meggyújtásakor bizony elteltem szeretettel, egyben izgalmas volt, ahogy a kanóc meggyullad és lecsepegnek az első faggyúcseppek.
Szinte élveztem, hiába mondták, a gyerek ne tüzeskedjen, mert aki sokat tüzeskedik, az éjjel bepisil. A nagy kört sem lehetett kihagyni, ott azokért kellett gyertyát gyújtani, akik máshol alusszák örök álmukat. Vigyáztunk, ne kerüljenek közel virágok, koszorúk, vagy fenyőágak a gyertyákhoz. Olykor mégis lángra kapott valami, messziről lehetett látni, sokkal fényesebb volt, mint a gyertyák. A fagy miatt addigra elzárták a vizet a temetőben, így oltottuk, amivel tudtuk. Akadtak sírok, ahová egyetlen szál gyertyát, vagy mécses sem raktak.
Talán elfelejtettek? Vagy messze éltek a rokonok, és vajon náluk is lehet ilyen nagy kör, akárcsak Szerdahelyen?
Tudták, hogy létezik a világhálón egy oldal, az ún. virtuális temető? Még gyertyát is gyújthatunk elhunyt szeretteink sírján, persze szintén virtuálisan. A dunaszerdahelyin kívül számos nagyobb község sírkertjét megtaláljuk ide kattintva.
Az elhunytak névsorán kívül egyéb hasznos információt közöl, például a sírhelyek bérletét illetően.
És azok a sírok felett vigyázó gyönyörű kőangyalok, meg a fejüket lógató márványgalambok!
Már gyerekkoromban tudtam, hogy a hit és az elmúlás ábrázolása nem csupán az élők kiváltsága. Aztán felnőve (a feladathoz is) kissé átalakult bennem az ünnepek mivoltja, a hiedelmek világa. A sírokat ugyanúgy megtisztogatjuk, de a munka dandárja immáron saját kezünkbe került, és mi vagyunk azok, akik örömet szerezhetünk gyermekeinknek, hogy meggyújtva egy-egy mécsest „tüzeskedhessenek”. Persze, csak ha a mai gyerekeknek ez még egyáltalán opció. A mindenszentek mellett idegen kultúráknak hódolva a Halloweent is megtartjuk. Kérdés csupán, hogy a tökfaragást minek is nevezzük, a töklámpás nem csak a nyugati világ ismérve. Szellemekről és boszorkányokról is olvashattunk a történelemkönyvekben…
Egy ideje november 2-át a világháborúkban elesett dunaszerdahelyi hősök emléknapjaként is számon tartjuk.
Már nem kizárólag este járjuk csak a temetőket, hanem amikor időnk engedi, sőt legújabban amikor engedik, hogy időt szakíthassunk rá. Tavaly, mikor a világjárvány miatt lezárták a sírkerteket, sokan úgy gondolták, az élőktől elzárhatnak minket, de a holtakkal való találkozást senki sem tilthatja meg nekünk! Gyerekkoromban úgy tanultam, a holtak már nem bántanak minket, aki tiszta lelkiismerettel engedte el szerettét – lévén mindenkor lehetősége legjavát nyújtotta neki -, nincs félnivalója. Talán ez az egy dolog, ami nem változott bennem, és valóban csak az élőktől kéne tartanunk. S mert mindannyiunknak akad dolga ilyentájt a temetőkben, tisztelettel emlékezzünk együtt azokra, akik már nem lehetnek köztünk. Legyen könnyű nekik a föld!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
