Kristin László – szurkoló a bemondófülkéből

 

Kristin László neve lehet, hogy néhány csallóközi és mátyusföldi DAC-drukkernek még ismeretlenül hangzik. De hogy a hangját ennek ellenére több ezren ismerik, ahhoz nem fér semmi kétség. A civilben egy budapesti középiskolában történelmet oktató 40 éves tanárember ugyanis nem más, mint a magyar válogatott és az Újpest hazai mérkőzéseinek hangosbemondója, tavaly pedig a Habos Napokon is velünk volt az éter hullámhosszain a Klikkout óriássátrában. Szinte még menni sem tudott, amikor édesapja karjára ültetve meccsre vitte őt, ám az azóta eltelt négy évtizedben élete összefonódott a lila-fehér csapattal és a magyar labdarúgással, s tavaly szpíkerként bemutatkozhatott a franciaországi Európa-bajnokságon is, ahol több tízezer magyar szurkoló előtt vezette fel a válogatott játékosait. Órákig tudna mesélni a fociról, mi egyebek mellett arra voltunk kíváncsiak, hogyan látja a magyar foci jelenét, és milyen várakozással tekint a jövőbe.

 

Hogy válhat valaki a magyar-labdarúgó válogatott és az Újpest mérkőzéseinek helyi műsorközlőjévé?  

Édesapám nem volt futballista, ellenben gyakorló szurkoló volt. Gyakorlatilag ott nőttem fel, és ott szocializálódtam a Megyeri úti lelátókon, Pesten. Amikor én elvégeztem a középiskolát és nagyjából elkezdtem az egyetemet, akkor egy újságíró iskolát is elvégeztem és elkezdtem sportújságírással foglalkozni. Ez egy darabig ment, de utána átnyergeltem a történelemtanításra. Viszont ebben az időszakban kiépült egy-két kapcsolatom, és ezeknek köszönhetően 2001 áprilisában először Újpesten, majd az év októberében a válogatottnál elkezdtem a mérkőzések helyi hangja – csúnya szóval szpíkere – lenni. Ez a mai napig tart, már 16 éve. Tulajdonképpen én maradtam szurkoló, csak van annyi előnyöm, hogy egy mikrofont is elém raknak, és abba belebeszélhetek, meg kiabálhatok és meg is fizetnek érte. Ez van most.

Ki látta Önben a tehetséget?

A gimnáziumi igazgatóm egy időben fontos pozícióban dolgozott az Újpestnél, és tudta rólam azt is, hogy a liláknak szurkolok, meg azt is, hogy újságíró képzésre is járok, s mivel elég jóban voltunk, ő ajánlott be engem. Egy hétköznap délután az Újpest ott állt hangosbemondó nélkül, mert az akkori edző nem volt elégedett az addigi szpíkerrel, és akkor adódott számomra a lehetőség, amitől extatikus állapotba kerültem. Ekkor épült ujjá a stadion, és gyakorlatilag hatalmas földhányások meg munkagépek között álldogáltam egy állványos mikrofon előtt a pálya szélén, és abba kezdtem beszélni. Utána jött a kész stadionban a stúdió, ahol aztán meghallott engem Szöllősi György, az MLSZ akkori sajtófőnöke, aki szintén megkeresett. Ő vitt oda a nemzeti válogatotthoz. A pályafutásom csúcsa pedig a tavalyi nyári Eb-n csúcsosodott ki.

Jelenleg hasonló állapotban van az újpesti stadion, mint mikor elkezdett ott dolgozni. Az átépítés miatt az is előfordulhat, hogy tavasszal a csapat kénytelen Kecskeméten játszani a hazai meccseit. Mikorra várható a hazatérés?

Nem akarom lepattintani a választ, de ez egy borzasztó bonyolult tulajdonjogi vita. Nem az építkezéssel van a baj. Az egy dolog, hogy rettenetesen elcsúszott, de ettől jövő héten elvileg akár játszhatnánk is. Én sem értek sokat belőle. Van három szereplő, a Nemzeti Sportközpontok, a belga tulajdonosú Újpest FC és az UTE, mint anyaklub. Hármójuk között zajlik egy bonyolult tulajdonjogi huzavona, amiből nem tudnak kikászálódni. Igazából ennek tudható be ez az állapot. Tavaly áprilisban befejeztük az utolsó meccsünket, akkor az volt az ígéret, hogy október táján mi már hazai pályán játszunk. Ehhez képest most úgy néz ki, hogy még egész tavasszal Kecskemét lesz az ideiglenes otthonunk. Én úgy tudom, hogy az építkezéstől elvileg mehetne a dolog. De mégsem lehet, mert tisztázatlan helyzet alakult ki.

Újpest szurkolóként nekünk ez nagyon nehéz. Azt látjuk, hogy folyamatos vita van a felek között, nem bírnak zöldágra vergődni, s ennek mi és a csapat isszuk meg a levét.

(A beszélgetés másnapján eldőlt, hogy a Nemzeti Sportközpontokkal folytatott sikeres tárgyalássorozatot követően az Újpest FC labdarúgócsapata közel egy év után visszatér otthonába, a Szusza Ferenc Stadionba – a szerk. megj.)

A kecskeméti túrák nyilván a nézőszámban is megmutatkoztak.

A Kecskemét az konkrét túra, valóban. A legszomorúbb az, hogy az állapotok miatt gyakorlatilag elfogynak a nézők. Az utolsó kecskeméti meccsen három számjegyű volt a nézőszám, amibe a szívünk szakad bele. Egy megyei rangadón lehet, hogy többen vannak. Az UTE az ország harmadik legeredményesebb és a második legnagyobb táborral bíró klubja. Viszont az elmúlt tizenkilenc év, amelyben nem nyertünk bajnoki címet, erősen erodálta a szurkolótábort.

Nagyon ijesztő a jövő számunkra, mert nem látjuk, mitől venne ez pozitív fordulatot. Elvileg van egy olyan klub, amelynek hagyományosan óriási támogatottsága van országszerte.

A Ferencváros mellett az egyetlen olyan klub, amelynek országos lefedettsége van. Mióta 1930-ban megnyertük az első országos bajnoki címünket, azóta nem volt ilyen hosszú szünet két bajnoki cím között. Eltelt húsz év, tehát generációk nőttek fel lassan anélkül, hogy ünnepelhettek volna bajnoki címet Újpesten. Az egykori, bőven öt számjegyű nézőszámokból az utóbbi években nagyon kevés maradt.

Szurkolóként mi a véleménye a magyarországi szurkolói kultúráról? Tiltott a pirotechnika használata, pár éve kártyarendszert vezetett be az MLSZ stb.

A legtisztább forrásból: Csányi Sándort idézném, aki nemrég adott egy terjedelmes interjút a Nemzeti Sportnak és azt mondta, hogy valószínűleg ezen a téren követtek el hibákat. Látni, hogy nemhogy nem nőtt a nézőszám az elmúlt években, ami az MLSZ-nek deklarált és helyes célja lenne, hanem csökkent. Ezt ő maga is elmondta, tehát nem kell hozzám kötni ezt a meglátást. Én végigcsináltam a ’80-as, ’90-es éveket, amikor a magyarországi huliganizmus a csúcspontján volt, és az néha elég félelmetes volt. Személy szerint értékelem és érzékelem a szándék helyességét, hogy teremtsünk olyan állapotokat a stadionokban, amelyek mindenki számára elfogadhatóak.

Éljenek a családbarát stadionok! – fogalmazhatunk így?

Elmondok egy történetet. Tíz hónapos voltam, amikor az édesapám először kivitt egy mérkőzésre. Az én kisfiam most hatéves, és még nem volt kinn meccsen. Ez borzasztóan fáj nekem,

de amikor a feleségem nekem szegezi a kérdést, hogy én komolyan azt akarom-e, hogy ezt, meg azt, meg amazt hallja a gyerek, akkor sajnos igazat kell adnom neki.

Ez az egyik fele a dolognak. A másik fele ugyanakkor, hogy a hangulatot mesterséges módszerekkel tovább laposítani megint csak nem egy jó irány. Tavaly az Eb-n azt az utasítást kaptuk az UEFA-tól, hogy üvöltsünk, ahogy a torkunkon kifér, mozgassuk a közönséget, teremtsünk hangulatot. Ez volt az előírás, az elvárás velünk szemben. A lyoni stadionban például lefényképeztem külön a babapelenkázó helyiségeket, annyira családbarát a létesítmény. Ott olyan hangulat uralkodott, hogy közben leszakadt a plafon. Azt mondom, hogy ez a kettő megfér egymás mellett, és nem zárja ki egymást. Vannak jó példák Európában.

Ha megnézünk egy német stadiont, ott őrületes hangulat uralkodik. Miközben egyébként mindenki tudja, hogy ott nem kell az életét féltenie. Természetesen az is nagyon fontos, hogy megfelelő körülmények várják a szurkolókat.

Ugyanakkor ez egy nagy vita. Mert nagyon sokan azt mondják, hogy mit beszélünk megfelelő körülményekről, jó foci legyen, és akkor minden van. Szerintem, ez nem annyira egyszerű. Tekintettel arra, hogy a magyar futball látogatottsága rendkívül sokat romlott az elmúlt évtizedekben, valahogy vissza kell hozni az embereket. Nem elég megtartani azt a kétezret, aki kint van a meccsen, hanem oda kell vonzani az embereket. És az emberek ma már, 2017-ben nem akarnak sötét, húgyszagú, tocsogós, vécépapír és kézmosó nélküli mellékhelyiségekben lenni meccs közben, mikor egyébként otthon „százötven” kameraállásból nézhetik a mérkőzést. Engedni kell a szervezett szurkolást. Nem kell engedni a huliganizmust, a kettő szerintem nem ugyanaz. Ezt nem lenne szabad összemosni, bár kétségtelenül vékony a határ és van átfedés a kettő között. De tényleg azt látom nyugati példákon, hogy ez megvalósulhatott, bár ott is egy nagyon hosszú folyamat volt. Kamerarendszert építetek ki, ülőhelyesítették a stadionokat. Iszonyú anyagi ráfordítás, míg eljutottak odáig, ahol ma tartanak.

Lássuk be, mi rászoktunk arra az elmúlt évtizedekben, hogy szidjuk a focinkat. Nyilván ennek oka van, egy társadalmi attitűddé vált. Természetesen okkal.

Láttuk, hogy romlanak az eredmények, a bundabotrányokat, mindent láttunk. ugyanakkor nagyon fontos lenne egy pozitív marketinget kialakítani a labdarúgásról. Miközben egyesek azt mondják, hogy ó, hát minek csináljuk ezt a sikerpropagandát, mikor látjuk, hogy milyen borzasztó. Nekik is igazuk van, mert hát látjuk, hogy borzasztó. Látjuk, milyen a hangulat, a színvonal. Ugyanakkor kell egy pozitív kép kialakítása, hiszen nekünk ide embereket kell bevonzani ezekbe a stadionokba. Ez is egy nagy önfarkába harapó kígyó.

Sikerpropaganda. Talán itt kell elkülöníteni egymástól az NB1-et és a magyar válogatottat. Szurkolói szempontból mintha az almát próbálnánk összehasonlítani a körtével.

Igen, a kettő között óriási különbség van. A válogatott gyakorlatilag minden szempontból egy sziget. Akár az eredményességét tekintjük, akár azt a pozitív marketinget, ami körülötte kialakult, akár a stadion hangulatát. Azt, hogy a stadion minden meccsre megtelik, ha a válogatott játszik. Lehet, hogy ez idealizmus, de lehet, hogy azért ez így lassan leszivárog majd. Nyilván ehhez idő kell, mert ez egy hosszú folyamat. Nem megy egyik napról a másikra. Talán hogyha az emberek érzékelik azt, hogy milyen jó volt, amikor több tízezren hömpölyögtünk az Eb alatt a Margit-körúton.

Lehetne-e ez akár egy bajnoki után is?

Nyilván kicsiben, igen. Legalábbis valami hasonló. Ehhez nagyon sok minden kell. Kell biztonság, jó hangulat, magas színvonalú játék, pozitív marketing, meg sok minden. Néhány éve voltam Ausztriában, és lássuk be, hogy a pár évvel ezelőtti osztrák bajnokság – mielőtt a Redbull Salzburgot felfuttatták volna – nem volt sokkal jobb, mint a magyar. Ehhez képest ott olyan címlapokkal jelentek meg az újságok, hogy leesett az állam. Olyan szinten adták el a futballt, meg a labdarúgást, hogy azon csodálkoztam, micsoda jelzőket puffogtatnak, mikor nem sokkal jobb, mint a miénk. De hát erre nyilván szükség van. 2017-ben élünk és az a helyzet, hogy marketing nélkül nem működik semmi.

A játék önmagában nem elég?

Nehéz lenne százalékolni. Nyilván az a legfontosabb. Amikor Újpesten utoljára bajnoki cím közelében jártunk, akkor hat-, nyolc-, tíz-, az utolsó meccsen tizennyolcezer ember volt kint. Ma több forduló alatt nem gyűlik össze az összes stadionban ennyi ember. Persze hogy a jó játék a legfontosabb. Különösen az Újpestnél, amelyet a múltja arra predesztinál, hogy a bajnoki címért küzdjön. Ez a klub magyar bajnokság eddigi éveinek mintegy egyharmadában érmes volt. Nekünk egy hatodik helyért küzdeni igazából nem kilátás.

Elrajtolt a magyar bajnokság is. Ön mit vár az NB1 tavaszi szezonjától?

A magyar futballal kapcsolatban bennem is egyébként egy csomó negatív érzelem halmozódik fel. A szocializmus évtizedeiben ez így működött. Az állami propaganda is a futball ellen hangolta a társadalmat. Bennem alapvetően van egy ilyen sok évtizedes frusztráció, pesszimizmus, akármi. Nem is szeretnék ilyen sikerpropagandát folytatni. Ugyanakkor meg kell, hogy mondjam, hogy valami kis bizakodás van bennem.

Azt látom, hogy a magyar futballban nagyjából megoldódtak a tulajdonviszonyok. Az, hogy valakinek tetszik-e hogy az állam, vagy a politika beleszól, ez más kérdés. De kimondhatjuk, szilárd tulajdonviszonyok vannak. A ’90-es évek kóklerjeihez, szélhámosaihoz, bedőlt klubokhoz, kifizetetlen játékosokhoz képest ez óriási előrelépés.

Emellett van egy infrastrukturális fejlődés. Most nem csak a stadionokra gondolok, hanem inkább az akadémiákra, az edzőpályákra, a műfüves pályákra. Az edzőképzés terén is mintha megmozdulna valami. Jönnek külföldi edzők. Ami tudom, hogy sokaknak nem tetszik, de mondok egy példát: magyar jégkorong, ahol ez bevált.

Azt gondolom, hogy a tudásimport hihetetlenül fontos dolog. Szégyen vagy nem, ki kell mondanunk, hogy sok évtizedes hanyatlás után nekünk erre szükségünk van.

És úgy tűnik, hogy Paulo Sousa, Bernd Storck, Thomas Doll, vagy akár Nebojsa Vignjevic érkezésével, mintha a magyar futballtársadalom is jobban kezdené elfogadni, hogy igen, ez nekünk kell, mert e nélkül nem tudunk előrelépni. Saját hajunknál fogva nem tudjuk magunkat kirángatni. Vannak területek, ahol látszódik az előrelépés. Az MLSZ sok területen nagyon profin dolgozik. Nem szeretném őket fényezni, de azt látom, hogy sokkal profibb, mint a korábbi korszakok szövetségei.

Bevállal egy gyors tippelést? Ki lesz idén az első három, és kik lesznek a kiesők?

A Videoton meg a Ferencváros biztos dobogón lesz. Videoton, Ferencváros, Újpest. Kiesők? Gyirmótot mindenféleképpen mondanám, és most lehet, sokan meg fognak rám haragudni, de én szeretném, hogy a Paks legyen a másik. Mert a Paks mögött nincs az a tradíció, múlt és nézőszám se, ami indokolná az NB1-es jelenlétét. Ahelyett én sokkal jobban szeretnék egy Nyíregyházát, egy Zalaegerszeget látni nagyobb múlttal.

Szerintem a futballban nagyon fontos a tradíció. A labdarúgás egyik legmeghatározóbb eleme. Ez teremt nézőszámot, kötődést, nagyon sok mindent.

Én a Paksot kicsit idegen testnek érzem. Nincs velük semmi bajom. Nagyon szép teljesítményeket értek el, szurkoltam nekik a nemzetközi kupaszereplés alkalmával. De nem örülnék neki, ha a végén a Diósgyőrnek, az MTK-nak, vagy mondjuk a Debrecennek, tehát egy nagy hagyományú klubnak kellene távoznia.

Mit gondol, lesz végre esélye bármely magyar csapatnak túlélni a nyarat a nemzetközi porondon?

A magyar labdarúgásban most hirtelen nagyon sok pénz lett. Azt is tudjuk viszont, hogy ez a sok pénz a nálunk nyugatabbra eső összevetésben nagyon kevés. Ha az oroszokra, ukránokra gondolunk, akkor is kevés. Viszont nagyon könnyű volt erre hivatkozni évtizedeken keresztül. Mikor aztán albán vagy montenegrói csapatok jönnek szembe, akkor ez az érv nem annyira állja meg a helyét. Én már a Fradiról is azt hittem tavaly, hogy valami értéklehetőt fog produkálni. Most a Videotonról is azt gondolom, hogy talán sikerül. Tegyük azonban hozzá, hogy eddig nagyon ritka kivétellel mindig pofára estünk, és csalódnunk kellett. Most inkább látom a potenciált a Videotonban, mint a Fradiban. Ezt a Fradit nem annyira látom ütőképesnek. A Vidinek talán lehet esélye. Nagyon sok függ attól, hogy kit kapnak.

És a válogatott? Négy mérkőzés van már mögöttünk a vb selejtezőcsoportban: Feröer-szigetek, Svájc, Lettország, Andorra. Március 25-én lesz a portugál–magyar. Meg tudjuk ismételni azt a bravúrt, amit az Eb-n?

Két dolog: az egyik, hogy nagyon fontos és szurkolóként a legnehezebb a realitások talaján maradni. A magyar szurkoló erre nagyon nehezen képes. Egyrészt viszi a lelkesedés, másrészt ritkán lát tisztán. Vagy sokkal rosszabbul, vagy sokkal jobban, de reálisan nehezen megy.

A másik, hogy bennem mindig van kis pesszimizmus, ami azt mondatja velem, hogy nem jön össze, és annál jobban örülök, ha megtörténik.

A regnáló Európa-bajnokkal játszunk. Ez egy futballnagyhatalom. Nem nagyon hiszem, hogy a fény stadionban (Estádio da Luz – a szerk. megj.) meg tudnánk verni Portugáliát. Őszintén, jelen pillanatban nem is ez a dolgunk. Nekünk nem Portugáliában kell legyőznünk Portugáliát. Nekünk más kaliberekkel kell megküzdenünk. A világbajnokságra kijutást elvárni, ez teljesen irreális. Egy csapat jut tovább, a csoportunkban van a regnáló Európa bajnok és az a Svájc, amely 2:0-ra legyőzte őket. Ezek az országok nálunk előrébb járnak. Nekünk az Európa-bajnokságok lehetnek a közeljövőben a célkitűzéseink. Hiszen ahogy most sikerült, úgy máskor is sikerülhet.

Mi volt a legkellemesebb élménye a tavalyi franciaországi Eb helyszínén?

Az egész. Több száz fényképet csináltam a két hét alatt, és időről időre előveszem, hogy realizáljam magamban, hogy ez tényleg megtörtént. Álomszerű lebegésben telt tulajdonképpen az egész, amit igazából utólag érzékeltem, amikor hazajöttem, és visszacsöppentem a valóságba. Akkor jöttem rá, hogy mit éltem át, mert ott egy más, egy transzállapotban voltam. Szellemi kihívás is volt számomra az egész.

Látni több tízezer magyart, így futballozó magyar válogatottat, aktív részesének érezni magam, valami fantasztikus volt.

Közben repültem az egyik francia városból a másikba. Történelemtanárként szívtam magamba a városok hangulatát. Elementáris élmény volt. A repülőgép leszállásának pillanatától a hazaérkezésig meseszerű, csodálatos, életet meghatározó élmény.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább